Utazásaim Színországban [antikvár]

BEVEZETÉS A szerző vallomása életéről, munkáiról Pápán, a Zrínyi u. 29-ben, egy anyám családjától örökölt, nagyon öreg, nádfedeles, roskatag tiázban laktunk. A tiáz padlása tele volt több száz éves tankönyvekkei, köztük gyönyörűen rajzolt kottákkai, rézmetszetes ábrájú fizikai és geometriai munkákkai, tanári noteszekkei. Szívesen bogarásztam itt, legtöbbször egyedül, de néha három testvéremmel együtt. Itt leltem rá egyszer egyik dédnagybátyám, a legendás hírű Bocsor István professzor noteszaira, bennük Petőfi és Jókai történelemből kapott osztályzataira. Anyám a pápai Páli Szent Vince Leányai Tanítóképző Intézetben tanított éneket és zenét. Gyakran magával vitt az iskolába, itt mindig lelkes áhítattal rajzolgattam a szemléltető táblákat, a szertárak számomra érdekes darabjait. Anyám a tanításból hazatérve zongorához ült, hogy a zene hangjai feledtessék a nap fáradalmait. Apám matematikatanár volt, a technika újdonságai iránt lelkesedett. Szabad időmben sok órát töltöttem el fotóberendezései között. Előhívni segítettem szépen komponált fotóit. A ház udvarán lévő faházban a technika más, akkor teljesen új csodájának eszközeit ismertem meg. Itt tartotta apám az európai rádiólámpagyárak által véleményezésre küldött mintakollekciókat és a felhasználásukkal saját maga készítette rádióvevő berendezéseket. A kis családi ház falain anyám és apám fiatalkori, levelezőlapokról festett tájképei, csendéletei, Cario Doici másolatai függtek. Ezek voltak első találkozásaim a festészettel. A művészet szeretetét és az összefüggések keresésének vágyát szüleimtől tanultam. A színek csodálatára Mauibertsch tanított. Kisdiák koromban sok-sok órát töltöttem a pápai nagytemplom Mauibertsch freskói alatt. Bámultam a finom tört zöldek, kékek és sárgák harmóniáit, azt, hogy ezek a színek hogyan csengtek vissza a falak, pillérek, hevederek és egyéb építészeti elemek, márvány, kő, fa és festett vakolat felületeinek színválasztásában. Ekkor kezdett érlelődni bennem az a gondolat, hogy egy kép mondanivalója csak akkor teljesedhet ki, ha vizuális elemei a keret határain túl is társakra találnak. Kisdiák koromban szívesen kalandoztam a közeli temetőben, ahol a sötétzöld fenyők ciprusok és az előttük álló halványsárga, máiyvarózsaszín és kékesszürke sírkövek kontrasztját csodáltam. Az egyik karácsonyra kapott festékkészlet-tel minden szabadidőmben a városvége zsúpfedeies házait, a fehér falakon játszó árnyékokat, a vízimalmok zöld mohával fedett lapátkerekeit festettem. Középiskolába a pápai Szent Benedek-rendi Szent Mór Gimnáziumba jártam. A bencés atyák a következetes, lelkiismeretes munkára, isten szeretetére neveitek. Vasárnaponként közösen jártunk szentmisére. A templom oltárainak szobrait, a szószék és a padok domborműveit, e csodálatos barokk munkákat, a 17. sz.-ban pálos atyák faragták. Reggelenként szívesen tértünk be egy fohászra a templom bal oldali előterében lévő hatalmas méretű feszület elé. A feszületet, melyet az évszázadok gyertyalángjai feketére patináztak, Szerecsen-Krisztusnak hívtuk. A sötét térben állandóan lobogó fények a caput mortuum különböző telítettségű és világosságú skáláit rajzolták a falra. A mennyezeten a templom barokk szellemiségétől elütő, de külsőségeiben a barokkot utánzó 20. sz.-i falképek voltak. Helyettük, a mise alatt, képzeletben mindig új képeket festettem. Ekkor határoztam el végleg, hogy festő leszek. A Képzőművészeti Főiskolára 1945-ben egy marhavagon tetején utaztam. Budapesten mindenütt a háború romjait találtam. A műtermekből először a romokat takarítottuk el, majd olajos papírral ragasztottuk be az ablakokat, hogy dolgozni lehessen. Különböző munkákat vállaltam, hogy a legszükségesebb anyagokat, papírt, ceruzát, festéket, ecsetet megszerezhessem. Szállásom a ferencesek pesti kolostorában volt, itt kaptam ebédet is. Egy évig Kontuly Béla, később Kmetty János és Szőnyi István voltak a mestereim. Kontuiytói a freskófestés technikáját, Kmettytől a művészet iránti elkötelezettséget, Szőnyitől érzelmek, lírai hangulatok színekkei való kifejezését tanultam. Ezt tanultam, mert természetemnél fogva mindig közel állt hozzám a líra. Nem szeretem a drámát, nem szeretem a fény-árnyékok, csomókba ránduló vonalak görcsös kavargását. Nem szeretem a kataklizmákat sejtető szürrealista próféciákat. Nem szeretem a dübörgő vízeséseket. A földeket öntöző, életet teremtő csendes patakok állnak közei hozzám. Csodálom a csordogáló vizet, amely az élet körforgásában mindenütt jelen van, de szívós munkájával ki tudja vájni a legkeményebb szikiát is, hogyha szükség van rá, dübörgő vízeséssé válhasson. A főiskola Szőnyi-osztáiyán váltam festővé. A főiskola elvégzése után évekig táblaképeket festettem, miközben színes terekről és falképekről álmodtam, A vizuális látvány keltette érzelmeket eleinte több, később egyre kevesebb elemével, elsősorban persze színnel igyekeztem visszaadni. Képeimmel az akkori totalitárius rendszer hivatalos kritikája előtt nem sok sikert arattam. A kor képzőművészetben is érvényre jutó szemlélete nem vette észre a csendes patakokat, a nagyhangú vízeséseket kedvelte, nem figyelve arra, hogy az alázúduló habok gyakran tovatűntek anélkül, hogy a malom kerekét forgatták volna. Huszonnégy éves koromban nősültem meg. Takács Magdolnát, főiskolai volt évfolyamtársamat vettem feleségül. Három fiúgyermekünk született, akiktől mára 15 unokát mondhatok magaménak. Feleségem feladva művészi ambícióit, főleg a család gondjaival törődött. Neki köszönhetem, hogy szinte minden időmet munkámnak szentelhettem. De gyakran közvetlenül is segítségemre volt munkámban. Sok-sok órát töltött mennyezetképeim festésekor a gyakran több emelet magas állványokon, máskor, a kerámia képek készítésekor, a forró égetőkemencék mellett. Az ötvenes években nem sok babér termett annak a festőnek, aki nem kívánt az akkori rendszer szolgálatába lépni. Képeimre nem volt kíváncsi az állami műkereskedelem, de fal-