Válogatott versek [antikvár]

Kiadói borító kissé szakadozott.
Alekszandr Blok (1880-1921) az elvont szépség áhítatos, átszellemült, énekeseként indult, első verseiben a magányos lélek borúja, illanékony, misztikus hangulatai, megfoghatatlan álmai zengenek - egyszóval a századvég kicsit mesterkélt szimbolista költészetét műveli. De már korai költeményeiben is meglepi az olvasót a gyötrelmes egyedüllét "fagyos borzadályát" kifejező képek ereje, riasztó látomásainak magasfeszültsége. S tájversei vérbeli költőt jósolnak: a kék varázs, az álomköd mögött már ott dereng a való világ: a komor ég alatt forgó néma viharok, a ködülte síkon felvöröslő pásztortüzek, a sziklagörgelékes kopár hegyoldal, a lángoló vörössel izzó berkenyék. Az ős bozótok, határtalan terek, lápok, gunnyasztó, süppedt falvak, az ínséges, sötét vidék, a puszták " börtönbánattal tele, szétfutt dalai", a sírva döccenő kerék, a rontásverte táj jelképpé súlyosul: a szenvedélyesen szeretett szenvedő haza megrendítő jelképévé. És a tájban megjelenik a küszködő ember: a barázdát esetten taposó muzsik, az esővert, szélvert szegények. S a szenvedésre olyan érzékeny költő undorral és vad haraggal fordul szembe a haláltáncot járó "beteltekkel és elégedettekkel", a jóllakott vétkesekkel. A fájdalom sötét képei után verseiben felizzik a viharváró harag, hirdeti, hogy a "fekete város fölött" az ítélet harangszava dörög, s kétség és remény között hányódva kutatja az arcokon az elzúgott forradalom visszfényét. "Törd a követ, haragos ének!" - kiáltja szenvedélyes költői hitvallásában. A finom hangú költő nem térhet ki a kor kérdései elől: a Tizenketten látomásos balladájában ott imbolyognak a forradalom nagy ködképei. A költő utolsó üzenete mélységesen emberi hitvallás: kiáltó szóval hívja a népeket "a béke önfeledt sugaras testvér-ünnepére".