Vas megye védett növényei (kétszeresen dedikált példány) [antikvár]

Előszó Ha valakinek a Gondviselés oly hosszú életet engedett meg, mint nekem, annak van egy érdekes hozadéka: módjában áll megfigyelni az ez alatt bekövetkezett változásokat a természetben és az emberek életében. Ez Vas megye és különösen az Őrség esetében rám is vonatkozik. Hiszen az őrségi emberekkel és élővilággal első találkozásom 11 éves koromban történt, amikor a II. világháború végén, a front elől menekülve fél évet - 1944 őszétől 1945 tavaszáig - az Őrség szívében. Nagyrákoson töltöttem. Mint a természet iránt már akkor érdeklődő kisdiákot, engem nagyon megigézett az őrségi táj és nép. Amikor Ausztriába menekülésünk után hazatértem, kerestem az alkalmat, hogy a vidéket újra láthassam. 1948 augusztusában már kezdő botanikusként mentem oda a háború alatti házigazdánk, özv. Gaál Jenőné és a kerkapéntekfalusi református lelkész. Kovács Elek és családjaik vendégszeretetének köszönhetően. Ekkor még nem épült ki a határsáv és el tudtam jutni a Zsohár Gyula által leírt, Farkasfa határában lévő Fekete-tó lápjához, amelyről vegetációtérképet készítettem és megtaláltam egy nyíltvizű semlyékben a lápi békabuzogányt. De keresztül-kasul jártam a környék akkor még igen kiterjedt erdeifenyves állományait is, körtike- és korpafű-fajaikkal. Nagyrákoson és a többi őrségi faluban még a legtöbb ház zsúpfedeles, kontyos oromzatú volt, a ház mögött nagy szénapajtával és benne hijuval, a ház mellett pedig tokával. A lakosság főleg tehéntartásból, tejtermelésből élt, ezért a réteket évente kétszer gondosan lekaszálták, kis szántóföldjeiket bakhátasan művelték és egy nagyon ízes, ma már eredeti formában csak elvétve hallható tájnyelvet beszéltek. A kiterjedt istállói állattartással volt kapcsolatban a rendszeres erdei alomgyűjtés, amely az ott őshonos, de eredetileg csak a legsoványabb kavicshátakon állományokat alkotó erdeifenyő hatalmas mértékű kiterjedésének kedvezett, a benne lévő tömeges csarabbal és ritka fenyves-növényfajokkal együtt. Ugyanígy a rendszeres kaszálás nem csak a virágpompás, nálunk ritka hegyvidéki fajokban gazdag rétek kialakulását tette lehetővé, de a tőzegmohás átmeneti lápok, fajgazdag forráslápok és síklápok beerdősödését is megakadályozta. A bakhátasan művelt földeken a bakhátak között meggyűlő nedves agyagon érdekes iszaplakó társulások éltek, ritka növényekkel, mint a centike, csepplen vagy a fejecses szittyó. Ez a fenyvesekkel, láprétekkel és kaszálókkal tarkított, érdekes és gazdag flórával színesített félkultúr alpokaljai táj még vendvidéki, Szakonyfalu központú kutatásaink idején, 1955-60-ban is fennállt. Azóta is ez a vidék a nyugalomra, harmóniára vágyó turisták és üdülők paradicsoma. Az erdők tervszerű állami kezelésének és a termelőszövetkezetek nagyüzemi gazdálkodásának környezetátalakító hatása először a múlt század hatvanas és hetvenes évei között mutatkozott meg. A háztáji tehéntartás megszűntével az erdei alomgyűjtés is leállt, ami az erdeifenyő visszaszorulását és az elegyetlen fenyvesek