Virágom, virágom (aláírt példány) [antikvár]

ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Zöldszakállú király. Volt annak tengernyi kincse, cifra palotája, mégis szertefoszlott minden boldogsága. Búsult szegény feje, hogyne búsult volna, hiszen amikor lánya megszületett, felesége elköltözött a másvilágra. Niké, a kis királyleány szépen nőtt, növekedett. Arca virult, mint a piros rózsa. Szeme ragyogott, mint a tiszta égbolt. Ősz, öreg dajkája dédelgette, babusgatta úgy, mint ha édes gyermeke volna. Minden este tündérmesét mondott a leánynak. Reggel kakasszóra ébredtek, nappal meg gyakran együtt énekeltek. Egyszer - Niké ötéves lehetett - futkároztak, kergetőztek a palota udvarában, amikor - ki tudja, honnan? -zeneszó hangzott, gyönyörű muzsika. Hallgatóztak, aztán léptek jobbra, léptek balra: az öreg dadus szoknyáját ringatva úgy illegette magát, ahogy azt régen a fonóban cselekedte. A leányka könnyedén utánozta a dajka lépteit. Ettől kezdve Nikének folyton táncra perdült a lába, s ha valaki meglátta, sokáig elnézte, szótlanul csodálta. Csodálták pirosló arcát, virágos kedvét, s ha kökénykék szemei örömtől ragyogtak, nem tudott ellenállni senki a varázslatnak. Igy cseperedett fel mindenki kedvére. De király-édesapja gyászos hangulatát nem törték meg a múló évek. Egyszer, úgy napnyugta előtt, a Zöldszakállú magához hívatta minden bizalmas emberét: a kopasz jóst, a bajszos kamarást, a gyors lábú hírnököt és az udvari mókamestert. Megparancsolta a szolgának, hogy vezesse Nikét az udvari tanács elé. A király hangja ércesen csengett, utána következett a vészterhesnek ígérkező csend