Zárófogadás (dedikált) [antikvár]

Címlapon a szerző dedikálásával!
Dedikált példány! A duinói hercegi kastélyban, a győri Duna-parton, vagy szadai kertünkben mind vendégei a zárófogadásnak, akiket elme és szív álmaival nyolc évtized együvé sodort. Engem Ottlik Géza mellé a Dunakorzón és Zebegényben. (Két fiunk ott született, pilóta lányunk pedig Ottlik városában, Gödöllőn.) Nem egyszerre halunk meg, szakadatlanul: egyetlen pillanat Noé-bárkájában zsúfolódik össze minden kacat, a múlt anyaga álom, képzelt világnál bizonytalanabb. E dolgokon ábrándoztam, amikor a zárófogadás külső folyosóján egy pamlagon féloldalt, könyökére dőlve Weöres Sanyit látom, aki persze rég meghalt, most mégis végre újra üdvözölhetem itt. Akkor talán feleségem, Erika is rám nevet még friss málnabokraink mögül? Ahol napfényes képzelet kozmoszára támad a hiány láncreakciója, ahol a visszahulló, újszülött lét lüktet, dobog a húsfalakban, ahol maga a szeretet dörömböl derengő szívkamrába zárva.