Kuchta Klára [antikvár]

A fénynek, tanulmányaiból mindenki így tudja, kettős természete van. Ez az ismeretszerzésünk s a világban való eligazodásunk, mindenféle tudásunk szempontjából leginkább alapvető fizikai jelenség kibújik az egyoldalú osztályozás szempontjai alól, s hol hullámként, hol kvantumként fogható meg, a szerint, ahogyan felfogására elméleteinkkel és eszközeinkkel felkészülünk. A fény dilemmáját nem egyedül a modern fizika ismertette meg az emberiséggel: a rá vonatkozó szavak is többfélét jelölnek, ha nem is teljesen szigorúan elkülöníthető jelentéstartományokban. A latinban például, amelynek szókészlete számos modern nyelvben továbbél, két szó van rá. Az egyik, a lux magyarul talán leginkább világosságnak fordítható. A bibliai teremtéstörténetben Isten parancsa: fiat lux - Legyen világosság! Ugyancsak ősi az a csak magyarul lehetséges szójáték, amellyel az Ómagyar Mária-siralomban a lux mundi-t "világ világának" fordították. Ez a fény isteni, transzcendens természetű, betölti a teremtett világot, amely általa különbözik a káosztól. Az isteni parancs minden emberi kreativitás, nem utolsó sorban mindenfajta művészi alkotó tevékenység mintaképe. De ott az intő példa is; az ironikus Lucifer, a "fényhordozó" a teremtő akarat korlátainak ős-mintaképe. A másik latin szó a lumen; mivel gyertyát, mécsest, lámpát is jelent, leginkább a fény forrására vonatkozik: olyan ragyogó tárgyra, amely magából fényt bocsát ki. A legrégebben ismert fényforrások a tűzzel kapcsolatosak, s e fényforrás birtoklása - mint a civilizáció eredetéről szóló Prométheusz-mítoszban - isteni tulajdonságok elsajátítására teszi képessé az embereket. Még akkor is, ha ezek a fényforrások kicsik és szegényesek is az istenek birtokában lévő Naphoz képest! El sem tudjuk gondolni, mekkora vagyont nem sajnált volna Lorenzo de' Medici, Mátyás király, vagy akár a Napkirály, XIV Lajos egyetlen mai halogénizzó birtoklásáért!