13 elnök embere voltam [antikvár]

Hátsó tábláján karcokkal, benyomódott kis sérülésekkel.
Bevezető: Hogyan lettem hangmérnök? Bevezető helyett A negyvenéves érettségi találkozómon döntöttem el véglegesen, hogy ezzel a fejezettel, és így fog kezdődni a könyv. Mint általában a hasonló eseményeken, nálunk is az est fénypontja az volt, amikor mindenki elmesélte, hogy mi minden történt vele az utolsó találkozó óta eltelt időben. Az én beszámolóm egyik leglényegesebb pontja a készülő könyvem volt. Az osztály, a mára már bizony korosodó hölgyek és öregurak csapata, kitörő lelkesedéssel fogadta a bejelentésemet. Miről fog szólni, milyen hosszú lesz, mi lesz a címe? Csak úgy röpködtek a kérdések. Egy dologban azonban teljes egységfront alakult ki. Mindenképp kell írnom az osztályról. Próbáltam tiltakozni, végül is a könyv az életemnek egy olyan szakaszáról szólna, amikor már semmi közöm nem volt sem az iskolához, sem az általam egyébként nagyon szeretett osztályhoz. Aztán, ahogy alakult a beszélgetés, egyszer csak valaki nekem szegezte a kérdést. „Gyuri, mondd csak, hogyan is lettél te hangmérnök?" És akkor ott elkezdtem nekik mesélni úgy, ahogy most is teszem. Úgy kezdődött, hogy megvilágosodásom támadt! Ez a viszonylag hatásos mondat tulajdonképpen már a történet végét jelenti. Induljon úgy a mese, hogy valahol Budapesten, valamikor a hatvanas években (kissé nyomasztóan hangzik, de bizony a múlt században), egy középiskolában: volt egyszer egy osztály. Egy különös, furcsa, érdekes osztály. Hogy miben is állt a furcsaságuk? Hát például abban, hogy nagyon széles érdeklődési körű társaság volt. Szinte minden érdekelte őket. Egy dolog kivételével. Az az egy dolog sajnos pont az volt, amit az iskola tanított.