Az én kis Buddhám [antikvár]

Lapélein szórt apró foltokkal.
„Kedden reggel a kórterembe, ahol feküdtem, s számoltam a perceket, mikor hozzák már a fiamat, hogy megszoptassam, bejött a gyermekorvos, és tárgyilagos hangon közölte velem, hogy a várva-várt fiam Down szindrómás.” Az anya, aki visszaemlékszik erre a pillanatra, akkor még azt sem tudta pontosan, mi az Down szindróma. Csak annyit, hogy valami nagy baj van a gyermekével. Összeomlott a világ. De már a könnyeivel küszködve elhatározza, hogy mindent megtesz Imikéért. Azt is, amit az orvosok tanácsolnak – a teljes kimerülésig tornáztatja a csecsemőt –, csak egy valamit nem hisz el nekik soha: azt, amit kisfiának lehetséges fejlődéséről, megváltoztathatatlan szellemi korlátairól mondanak. Imike most már húszéves, s ez a könyv az ő húsz évének a története. Annak a története, ahogy a Down-kóros csecsemőből erős, sokoldalúan fejlett fiatalember lett: sportoló és gyógynövénytermesztő szakember, aki éppen elvégezte a szakiskolát. És különleges ember: csupa érzékenység, csupa segítőkészség, csupa szeretet. Olyan, aki a környezetét is „megfertőzi” szeretetével. Az édesanyja szemében egy „kis Buddha”. Laszlóczki Valentina könyve mégsem egyszerű siker sztori. Nem az, mert abban, ahogy őszintén elmeséli Imike fejlődésének történetét – s közben egy „boldog család történetét” is –, ott van minden kételye és minden hibája is, amit talán elkövetett. Minden, amit ma „másképp csinálna”. És nem egyszerű siker sztori azért sem, mert a neheze talán csak most kezdődik: Imikének abban a magyar valóságban kell boldogulnia, amelyben a gyengéknek, a fogyatékosoknak, a sérülteknek alig-alig jut hely.