Bővebb ismertető
A 19. század második felében a pozitivizmusnak nevezett tudománytörténeti irányzat került uralomra, amelynek szemléleti és módszertani elvei nemcsak a filozófiában és a természettudományokban, hanem a történeti kutatásban is érvényre jutottak. A történészek szembefordultak a romantika regényes és anekdotikus elemeket hordozó, belletrisztikus szándékú történetíráséval, s a történeti kutatásokat a pozitív tényekre, módszerüket pedig az okadatolt elemzésre és az adatok rendszerezésére alapozták. Fordulatot hozott a pozitivizmus az irodalomtörténetírás területén is. Legjelentősebb képviselői Franciaországban Hippolyte Taine és Ferdinand Brunetiere, Németországban pedig Wilhelm Scherer voltak. Az adatgyűjtésre, történeti tényekre és ezek objektív megítélésére irányuló irodalomtörténetírás azonban - főleg egyes szélsőséges képviselőinek szőrszálhasogató filologizálása miatt - nem sok megbecsülésben részesült a századfordulót követő ellenáramlat, a szecesszió esztetizáló irodalomtörténészei részéről, akik kicsinyességet, szűklátókörűséget, értelmetlen adathalmozást és az átfogó koncepció hiányát vetették elődeik szemére, sőt Hatvany Lajos az egész pozitivista filológiát 1909-ben megjelent könyvében sommásan "A tudni nem érdemes dolgok tudományá"-nak /Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten/ nevezte.