Búcsú a mikrofontól [antikvár]

Teljes felelősséggel ajánlom ezt a könyvet elolvasásra, bár bevallom, elfogult vagyok a szerzővel szemben. Ebben nincs semmi rendkívüli: ki nem elfogult Szepesi Györggyel szemben? Csakhogy az én esetemben ez sokszorosan indokolt, ugyanis az ő égisze alatt kezdetem rádiós pályámat. Ne tessék kérdezni mikor, 1947 februárjában! Folytatom: Tessék mondani: volt valaha boldogabb labdarúgó napja ennek az országnak 1953. november 25-nél? Amikor hatszor dörgött az ágyú Wembley csataterén és Szepesi György hatszor kiáltotta világgá utánozhatatlan hanglejtéssel kedvenc varázsigéjét, hogy: - Gól! Góól! Góóól! És tessék mondani: volt-e valaha szomorúbb labdarúgó napja ennek az országnak 1954. július 5-nél, amikor a berni Wankdorf stadionból Szepesi György elcsukló hangon, könnyekkel küszködve jelentette be az Aranycsapat vereségét? Szepesi György: a Hang! A Tizenkettedik játékos. Díszítő jelzők, jogosak. Évtizedeken át az ő szavára rándult össze izgalmában a gyomrunk, vagy olvad mosolyra az ábrázatunk. Hiszen végigkísérte nemcsak az Aranycsapat, hanem az egész ország minden léptét, s ha olykor botlott, vagy tévútra tért tán, ebben a kötetben azt sem tagadja. Közvetített vagy ötven magyar olimpiai bajnokságot, közvetített vagy ötezer gólt, s amikor az ötvenéves jubileuma alkalmából megint a mikrofon elé állt - a válogatott Siófokon kikapott az izraeliektől. Egy kisfiú elindult a Váci útról, eljutott a világ tetejére, aztán - amint szép és méltó - visszatért az Angyalok Földjére, mindez megtalálható önéletrajzának oldalain. Melyet teljes felelősséggel ajánlok elolvasásra... Vagy ezt már mondtam?