Én volnék a Vörös báró? [antikvár]

Én sokáig nem akartam ezt a könyvet. Távol állt tőlem még a gondolata is. Változatos, sőt bátran mondhatom: izgalmas életet éltem, de nem vagyok humán értelmiségi, sőt kifejezetten technokratává váltam az évek során, ezért nekem sohasem jutott eszembe, hogy: no, ezt majd beveszem az emlékirataimba. Nem vagyok túlzottan szemérmes – noha okkal mondanak kissé zárkózottnak –, és úgy érzem, titkolni valóm sincs, hiszen hibákat követhettem el, de bűnöket nem: mégis, távol állt tőlem, hogy bármit összegezzek, elmondjak. Ám eljött a pillanat, amikor a gyár kapuin kívül találtam magamat. Eltelt egy-két hét, mire annyira magamhoz tértem, hogy el tudtam magamban számolni azzal, mi is történt. Aztán hiányzott a gyár. Nem úgy, mint a narkotikum, hanem úgy, mint a félbehagyott munka. Igaz, én a munkát sohasem éreztem befejezettnek. És egyszer csak egymás után kaptam az ajánlatokat. Megkerestek telefonon, levélben, személyesen is: igazán nem gondoltam volna korábban, hogy a világtól gondosan elzárt ménfőcsanaki házam címét ennyien ismerik. Jelentkeztek intézmények, írók, újságírók, vagy tizenöten. Én Cserhalmi Imrét választottam, mert ő már öt évvel ezelőtt is felajánlotta ilyesmihez a segítségét, akkor, amikor még nem volt ilyen „szenzációs” alkalom hozzá. Döntő szerepe volt e könyv megszületésében Puskás Csabának, aki éveken át munkatársam is volt, akit tapasztalt, tehetséges szerkesztőnek tartok, meggyőzött: érdemes az életemet könyvbe önteni. Ez a könyv számomra nem egyszerűen könyv. Sokkal inkább alkalom, hogy végiggondoljam mindazt, amit tettem és nem tettem, amit vállaltam, amiért éltem. Mindenki azt állítja, hogy ez tanulságos lehet mások számára is. Őszintén remélem, hogy így lesz, de csak egyet ígérhetek: most is a magamét fogom mondani és magamat fogom adni. Másra képtelen vagyok. Horváth Ede