Epikrízis [antikvár]

Kedves Kolleginák és Kollégák, Kedves régi és új Barátaink! Mikor ide készültem, összetalálkoztam egy ismerősömmel, elbeszélgettünk, mikor meghallotta, hová igyekszem, kissé elhúzta a száját és odavetette: „És jó ez nektek?" Válaszom lakonikus volt: „Nagyon is jó!" „Kíváncsi lennék, mivel tudjátok eltölteni az időtöket, mikor már Isten tudja, hányadszor találkoztok. Mert a tudományos ülésen legalább lehet valami pici újat hallani, bevetni egy kérdést, amin fennakadnak az okosok. De orvos-írók, festők, szobrászok, batikolok??" „Látod - feleltem - éppen ez a nagy értéke!" Nem adta meg magát: „Olyan ez, mintha orvosoknak kellene végighallgatni a jogászok vitatkozását, esetleg az erdőművelésről kellene szónokolniuk." „Tudod mit - mondtam neki - egyszer szánj ránk egy kis időt. Aztán az első óra után nyugodtan hazautazhatsz..., ha addigra nem fogott meg ez a furcsa szimbiózis gyógyító szenvedély és művészi kifejezésért vívott küzdelem között. Értetlenül nézett rám, fejét ingatta, de mielőtt elköszönt volna, még odalökte: „Azért gondolkodni fogok a dolgon, egy órán ne múljék!" Ahogy jöttem ide, végiggondoltam, vájjon milyen csuda dolog vonzza ide évenként azt a 100-120 értelmes orvost, egészségügyit? Nincs jobb dolguk? Vagy tán annyi a pénzük, mint egy tv-bemondónak, esetleg egy biztosítási igazgatónak? Előszedtem a pénztárcámat, s ezt a szempontot már le is tudtam zárni. Vagy ismerkedni akarnak? De hisz általában ugyanazokkal találkoznak évről évre. És itt felderültem: éppen ez a fő vonzóerő: találkozni azokkal, akiket félig-meddig vagy jobban ismerünk, szembesülni problémáikkal és belelesni, egy év óta milyen tévutakat vagy varázsos vidékeket jártak be, mennyiben látják másképp a világot, milyen élményeket tudnak fölsorakoztatni a gyorsan elillanó idejükben? Hát igen, jó ismerősökkel újra és újra találkozni legalább olyan izgalmas, mint új emberekkel megismerkedni. Vagy még bensőségesebb, hiszen az ismerkedés első felületes fázisán már túljutottunk velük.