Erzsébet és Essex [antikvár]

Történelmi regény vagy regényes történelem? - merül fel a kérdés Strachey könyvét olvasva. Talán mindkettő egyszerre, de még inkább hatalmas forráskutatásokra támaszkodó, finom lélektani megfigyelésekkel gazdagított történelmi arcképcsarnok. Biografikus portréfüzér - az esszéíró Lytton Strachey igazi műfaja, erőssége. A Cambridge-ben végzett ifjú irodalmár már első, 1912-ben megjelent Mérföldkövek a francia irodalomban (Landmarks in French Literature) című könyvében is a személyiségekre koncentrál. Az alkotó ember, a különleges, érdekes individuum izgatja. A másság titkát akarja megfejteni, követve annak az irodalmi körnek az orientációját, amelynek hosszú éveken keresztül tagja volt. A Londonban működő Bloomsbury-csoport ugyanis; Virginia Woolftól kezdve Edward Morganen keresztül Fosterig G. E. Moore analitikus filozófiájának igézetében az ezoterikus emberközpontúságot hirdette; az érzelmi, esztétikai kellemességre helyezve a fő hangsúlyt. Embereszményük, művészetcentrikus, epikureusnak nevezett életvitelük morális fedezetét Moore Principia Ethica-jában vélték megtalálni. Ennek pajzsa mögül hirdették, hogy "a szociális célzatú cselekvés nem illett eszményeink közé" (J. M. Keynes). Mégis baloldaliaknak vallották magukat, bár baloldaliságuk a végletekig passzív volt, hiszen arisztokratikus elszigeteltségükben tágabb környezetükről, a társadalomról nem vettek tudomást. Az esszéíró Stracheyt sem a kor vagy a történelem érdekli elsősorban; ez csak háttér számára, szinte "drapéria"... Már az életmű címei is önmagukért beszélnek: Kiváló viktoriánusok (Eminent Victorians, 1918), Könyvek és jellemek (Books and Characters, 1922), Miniatűr arcképek (Portraits in Miniature, 1923) vagy a Jellemek és magyarázatok (Characters and Commentaries, 1933), de legfőképpen a két királyi portré; 1921-ben megjelent Viktória királynő (Queen Victoria) és az 1928-ban írott Erzsébet és Essex (Elisabeth and Essex).