Őfelsége a magyar nép [antikvár]

Minden történelem visszafelé olvasódik, a miénk is. Nem tehetünk úgy, mintha csak a tárgyalt esemény szintjén lennénk jól értesültek, s az azóta történteket nem ismernénk, hatásukkal, következményeikkel egyetemben. 1956 volt az utolsó pillanat történelmünkben, amikor a nép hangja torzítás nélkül hallatszott. "Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja..." Maradhatott ez így, elvtársak? Nem, nem maradhatott. Jó egy esztendős vizsgálati fogságom alatt tanultam a vizsgálótisztemtől: "az ellenforradalom idején a magyar munkásosztály bebizonyította, hogy soha sem lesz megbízható szövetségese a nagy Szovjetuniónak. Ha pedig ellenség, akkor legyen erkölcstelen, tudat nélküli, szétzilált és erőtlen. Teszünk is róla." Hiszen "a munkások között is vannak fasiszták". (Amikor a munkáshatalom hivatkozási alapja volt a parasztsággal szövetkezett munkásság, akkor bezzeg a belét taposták volna ki annak, aki ilyen megjegyzésre vetemedik.) A szovjet gyarmati rend érdekében szemrebbenés nélkül felszámolták saját osztályalapjukat! Az úgynevezett népi hatalom a szovjet uralom ocsmánysága elé tartott fügefalevéllé vált. Nézzük csak meg a szocialista fejlődés útját. Kezdetben vala a munkásosztály, s különösen annak élcsapata. Az egy millió párttag élén Rákosi a primitív materialisták holdkóros biztonságával vezette a proletárdiktatúrát csődről-csődre. Hiszen 1953-ban azért rendelték ki a független Magyarország vezérkarát Moszkvába, mert Sztálin örököseinek sürgősen meg kellett előzniük a robbanást. Bekövetkezett ugyanis az első csőd, mégpedig békében, s a diadalmasnak hirdetett tervgazdaság idején.