A magyar szobrászat mesterei [antikvár]

Ütt' ' ' >i,«;VAns/.oi!iiÁs7.vi >ii:sri!iiiii i \ MAin Mis/.(>iiiiÁszArKi:zi)i;Ti;i BEVEZIilX) A szobrászat a képzőművészetnek azon ága, amely háromdimenziós formáival legközelebb áll a minket körülvevő világ formáihoz. Története egyidős lehet az emberiséggel, bár a legrégebbi plasztikák csak 20-30 ezer évesek. Ezek a Homo sapiens művészeti tevékenységének legrégebbi fennmaradt alkotásai. A plasztikai művek lehetnek körbejárható térszobrok vagy domborművek. A domborművek sikból emelkednek ki. Lehetnek egészen laposak, mint az érmek, vagy erőteljes plasztikájúak. A domborműveknél a festői, grafikusi komponálásmód egyenrangú lehet a szobrászi megjelenítéssel, ezért ábrázolhat tájat, épületet vagy városképet. A térszobor témája rendkívül szűk. Szinte csak az ember. Mellette időnként kultúrákra és korokra jellemzően megjelenhetnek állatok, esetleg emberrel keveredve. A XX. században szélesedett a skála, amikor tárgyak és elvont, absztrakt formák is megjelentek a térplasztikák között A szobrászatnak két jellemző formaalakítása van, ami az anyagát is meghatározza. Az egyik a faragás, amikor egy tömbből a felesleget levésve jutunk a kívánt formához. A másik a mintázás, amikor az üres térbe képlékeny anyagból felépítjük a térbeli formát Szobor bármilyen szilárd anyagból készíthető, de ésszerűen figyelembe vették a hozzáférhetőséget, alakíthatóságot és az időtállóságot A faragás gyakori anyaga a fa és a különböző kőzetek. A mintázott mű készülhet viaszból és agyagból. Ezek kevésbé időtállóak, ezért az agyagot kiégetik, vagy mindkettőnél gyakori megoldás, hogy negatívot levéve azt fémmel kiöntik. Legkedveltebb szobrászi fém a bronz, de lehet ón, ólom, réz vagy akár alumínium is. A plasztika legfőbb témája az ember. Ha egyedi és valakivel azonosítható arcvonásai vannak, akkor portrészobor. Ha ezt köztérre állítják, akkor emlékmű, de az emlékmű lehet akár szimbolikus figura is. A síremlék szintén szobrászati műfaj, amely lehet szimbolikus vagy akár portré jellegű. Ezek a műfajok az ókori keleti kultúrák kora óta biztosan léteznek. Épületplasztikák Az épület és a térszobor között alig van különbség Mindkettő térben építkezik. Az épületnek is van antropomorf jellege, és sok modern kori épületnél láthatjuk a térplasztikai gondolkodásnak jellemző elemeit Az egyes építészeti elemek, mint például az oszlop, közvetlenül levezethetők az álló emberből. Ezért minden korban - kivéve a műfaji tisztaságra törekvő funkcionalizmust - elválaszthatadan kapcsolat volt a két művészeti ág között Nem véletlen, hogy a nagy építészek között kitűnő szobrászok is voltak, mint Michelangelo vagy Bernini. A XIX. század második felétől a világháborúig tartó időszak a magyar építészet nagy fellendülésének időszaka volt. A kor eklektikájának köszönhetően az építészek szívesen alkalmaztak plasztikai díszítéseket Ezek egy része sorozatban készülő, legy-gyakrabban gipszből öntött figurális zárókövek, konzolok és más homlokzati díszek. Ezeket főleg a bérházaknál és lakóházaknál alkalmazták. A kor reprezentatív épületeinél: színház, múzeum, bank, biztosító stb. igényesebb megoldásokért a kor szobrászaihoz fordultak, akik eredetiséget hordozó domborművekkel és szobrokkal tették teljessé az építményt. Ezek az alkotások, gondoljunk az Operaház vagy a Parlament épületén levő plasztikákra, önálló szobrászi művek, ugyanakkor az épület részei. Méretüket, témájukat és megformálásukat befolyásolta az, hogy a tervezés pillanatában már tudták, hova fognak kerülni. Az épületszobrászat az építészet és szobrászat nemes összhangjában tudott kiteljesedni. Nem véletlen, hogy a kor legjobb építészei a legjobb szobrászokkal működtek együtt Az együttműködés akkor sem szűnt meg, amikor a szobrász emlékművet készített Az épületszobrászatban a túlsúlyos elem az építmény. A posztamenseknél azonban megfordul ez a viszony A szobor talapzatának megtervezését építészre bízták, akinek a szobor méretét, anyagát és témáját is figyelembe kellett venni. A legjobb emlékműveknél a két műfaj egymást erősítve őrzi műfaji sajátosságát A posztamens önálló, de része a szobornak. Funkciója a mű hordozása, kiemelése. Stílusa korra és műfajra jellemző. Ha magasra emeli a rajta levőt, ezzel átlagfölöttiségét hangsúlyozza. Ha eltűnik, és így a szobor a járószintre kerül, az a deheroizálás jellemző eszköze. Az első megközelíthetetlenné teszi az ábrázoltat, a másik mellé lépve egyenrangúnak érezhetjük vele magunkat. Nem véletlen, hogy ez utóbbi a XX. század második felében terjedt el. A posztamensen álló szobrok egyszerű optikai okok miatt túlnyomó többségükben életnagyságúnál nagyobbak. Ezzel korrigálódik a távolságból adódó kicsinyülés. Ez a büsztökre is igaz.