A renaissance nagy művészei [antikvár]

A gondolat, hogy meg kell írni a legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életrajzait, 1546-ban, Rómában, a Farnese bíboros vacsorái után szokásos emelkedett társalgás közben született meg. A bíboros esti étkezéseihez szívesen gyűjtötte maga köré a III. Pál udvara körül csoportosuló nagy szellemeket, írókat, költőket, tudósokat és művészeket, s amint ez a kultúra történetének másik ragyogó korszakában, a görög-római időkben is történt, az ünnepélyes lelkülettel elköltött vacsora utáni csevegések gyakorta szolgáltak megtermékenyítő ihlettel olyan alkotásokhoz, amelyeket azóta is és még évezredekig csodál a világ. Az emlékezetes estén, amelyet Vasari leír önéletrajzának XXVIII. fejezetében, Farnese bíborosnál együtt volt a római szellemi elit egy része, többek közt az irodalmár Molza és Annibale Caro, a költő és klasszikus művek fordítója, továbbá Monsignore Paolo Giovio, a polihisztor és műgyűjtő. És ott volt Giorgio Vasari is, aki épp akkoriban festette ki a bíboros megrendelésére a Palazzo di San Giorgio hivatalos helyiségeit. Vasari akkor még fiatal volt, harmincöt éves, de már bizonyos művészi mult állt mögötte, s ami még fontosabb, fényes jövő előtte. A szerencse fia volt. Ippolito de' Medici bíboros vitte őt először Rómába és az ő révén került szoros kapcsolatba a Medici-családdal, amelynek hatalma korlátlan volt Firenzében és kinyúlt Rómáig is a kebeléből származó pápákkal. Jó ajánló levelekkel ment fel Velencébe, ahol Pietro Aretino barátságát szerezte meg, a szatirikus költőét, aki abban az irodalmian beállított korban véres epigrammáival a revolverező sajtó szerepét játszotta és a világ közvéleményét helyettesítette: kormányok és uralkodók rettegtek tőle és keresték a kegyeit, s az ő barátságát bírni szinte többet jelentett, mint fejedelmekét és kormányzatokét.