Magyar örökség [antikvár]

Előszó I. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a trianoni nagy országcsonkítást követően írta az 1920-as években: „Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat." Ez az intelem ma is, 2008-ban is érvényes — minden szavával egyetérthetünk. A Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a fentiek szellemében határozták meg a díj misszióját. Rögzítették: az elmúlt negyvenötven esztendőben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki a nemzeti emlékezetből, akik alapvetően meghatározták a XIX. és a XX. századi Magyarország fejlődési irányát. Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar XX. századot megcsinálták. Ez az oka — ha úgy tetszik: történelmi oka — annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket. Ezek az emberek, intézmények a maguk idejében óriások voltak, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Csak néhányat említek e második kötetben találhatók közül: Bartók Béla, Lajtha László, Dohnányi Ernő — Kodály Zoltán már korábban megkapta a díjat —, a szinte teljesen feledésre ítélt Reményik Sándor vagy Osida Jenő, és természetesen az olyan géniuszok is a díjazottak közé kerültek, mint József Attila vagy Kosztolányi Dezső. De méltán büszkék lehetünk olyan Nobel-díjas tudósainkra, mint Békéssy György vagy Wigner Jenő. A volt oktatáspolitikusok közül külön ki kell emelnünk a bevezetőben idézett gróf Klebelsberg Kunót, a két világháború közötti időszak legendás kultuszminiszterét, akiről sajnos szívesen elfeledkeztek a szocializmus negyvenöt esztendeje alatt. A felsorolt példákból is kitűnik, hogy a díj odaítélésénél a fő szempont az életmű minősége volt. A kiváló orvostudós, Korányi Sándor esetében például megállapíthattuk, hogy az orvostudományban iskolát teremtett, s mellesleg tizennyolc alkalommal terjesztették elő Nobel-díjra. Az intézmények teljesítményét is értékeljük, néhány éve például a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium neve került az Aranykönyvet. Az elbírálás során tudatosan figyelünk arra, hogy a posz-