Magyarok idegenben [antikvár]

Talán még nem keltett hír világszerte akkora szenzációt, mint az 1851-ben felfedezett ausztráliai aranymezők. Emberek a világ minden sarkában, akiket nem kötött valami erősen a röghöz, igyekeztek a legelső vitorláson, mely hajlandó volt megkerülni a Jóreménység-fokát. Hogyne hatott volna a hír azokra a magyar számkivetettekre, akiket ha meg is tűrtek valamelyik azilum-államban, sehol sem láttak szívesen. Csodálatosnak éppen hát nem nevezhető, ha a világosi katasztrófa után a világba szóródott magyarságból jutott Ausztráliába is. Nem is egy, nem is kettő. Csak azokról tudunk, akik a Blue Mountains nyugati völgyeiben aranyat kerestek, több-kevesebb szerencsével. Mire a victoriai aranymezőkről Európáig ért a hír, a Kék-hegyek nyugati lejtőit már ellepték Nyugat-Ausztrália telepeiről ideözönlött fegyencek. Az újonnan érkezőknek már alig jutott hely a fövenyen. Semmi sem volt oly olcsó itt, mint az emberi élet. Mindaz a gonoszság, amelyet a fantázia feltételez az emberiségről, itt teljességgel kiterebélyesedett. Elállatiasodott emberek törtek maguknak ösvényt a scrub, a spinifex és eukaliptusz embermagasságú bozótja között, hogy pár négyzetmétert foglaljanak ott, ahol csillogott a föveny. És jaj volt annak, aki előzni akart.