Régi magyar kapitányok és generálisok [antikvár]

Részlet a könyvből:A VÉGEK DICSÉRETE. A XVI. és a XVII. század szakadatlan háborúk és harcok közt folyt le. Az örökös harcok az erkölcsöket ugyan nálunk is elvadították, de az embereket megedzették. Acéloskarú, törhetetlenszivű, félelmet nem ismerő férfiaink voltak. Annyi hőst, annyi vitézt és nemzeti vértanút, mint a két század adott a magyarságnak, alig mutathat föl még egy nemzet. A vitézség nálunk olyan köznapi dolog, ami nélkül fegyvert senki sem viselhetett. A vitéz és a katona nálunk egy fogalom. Egy-egy száraz jelentés vagy nemesi levél gyakran egész kis hősköltemény tárgyát foglalja magában. Vakmerő, félelmet nem ismerő s hazájáért halni kész derék népről szólnak adataink. A zsoldos katonaság egész Európában a nemzetietlen iránynak a legfőbb terjesztője és ereje. A magyar zsoldos (iratos) katonaság ellenben a nemzeti hagyományoknak és a nemzeti nyelvnek legerősebb bástyája és leghatalmasabb terjesztője. Soha magyarabb világ nálunk nem járta, mint a hódoltság korában a várkastélyokban és a végházakban. Itt és nem a városokban lakott a hazafiság; itt tartott állandó szállást a vitézi virtus; itt élt és virult a magyar nyelv. Végbeli katonáink magyarosítják az idegen elemet; ezek teszik a törökkel szemben is nyelvünket a diplomáciai és a társadalmi érintkezés nyelvévé.