Tessék engem elvarázsolni [antikvár]

Előszó Festők, színészek. Szobrászok, irodalmárok. Költök, grafikusok. Olyan emberek vallanak önmagukról és pályájukról, akik elkötelezték magukat az alkotás mellett. Vállalták a gyötrelmes órákat önmagukért és értünk. A romantika alakította ki az eredetiség fogalmát. Ettől kezdve az igazi művész nem lehetett más, mint teremtő, alkotó ember. Az egyéni világ megteremtésének a vágya és a küldetéstudat olvasható ki ennek a kötetnek az interjúiból. Hiszen a művész tisztában van azzal, hogy a néző, a hallgató, nap mint nap azt várja tőlük a színházban, képtárban, a koncertteremben, hogy: tessék engem elvarázsolni. Az is kiderül persze a gyűjteményből, hogy a mai művészek sem függetleníthetik magukat attól a valóságtól, amelyben élnek. Sőt! Ez a környezet sokkal erőszakosabban kér magának helyet és reakciót, mint az elmúlt századokban bármikor. De ezért is szeretjük a művészeket, mert érzékeny válaszokat képesek adni azokra a kérdésekre, amelyek bennünk is felvetődnek. Olyan válaszokat, amelyek nemcsak értelmezik a világot, hanem egy kicsit a rácsodálkozás élményével is megajándékoznak bennünket. Mert nincs más művészet, mint aminek az ember a tárgya. Akkor is, ha naturális képeket alkot a festő, de akkor is, ha az elvontság különböző stádiumába helyezi magát. Azt gondolnánk, hogy a fotóművész kamerája csak azt látja, ami valóságosan is létezik. Pedig nem így van. Mert a kamera csak eszköz az alkotó kezében, de a segítségével olyan dolgokat is képes megfogalmazni, amit a laikus sohasem lát. Jó leülni Bodnár István mellé, s belehallgatni a társalgásba. Az egyik oldalon a művész, aki olykor nehezen illeszkedik a kíváncsi ember reális világába, a másikon az újságíró, akit a hi-