Tudósok - Gének - Dilemmák [antikvár]

^zó z orvosi küldetés szépségét a segítségnyújtás lehetősége adja meg, míg árnyoldala az emberi szenvedés és elmúlás közvetlen megtapasztalása. Az orvos genetikus számára a legnagyobb kiváltság a közreműködés a magzatok védelmében és az egészséges újszülöttek világra jöttének előkészítésében. Sok tízezer szép csecsemő képének megküldése igazolja e hivatásom sikerességét. Mégis, nem feledhettem az élet talán legnagyobb szerencsédenségei közé sorolható magzat-, és gyermekvesztéseket vagy a súlyos rendellenességgel világra jöttek és a tartösan fogyatékosok sorsát. A nyolcvanas években már túl nagy lelki terhet jelentettek mindezek számomra, éppen ezért is szerettem volna jobban megismerni az emberi sorsspektrum másik, „napos" végletét jelentő géniuszokat, illetve géniuszságuk gyökereit. Szabadidőm kedvvel űzött szenvedélye ezért a géniuszok természetrajzának kutatása lett. Genetikusként elsősorban létrejöttük sokáig megismerhetetlennek, éppen ezért megmagyarázhatatlannak tartott eredete érdekelt. Hiszen az emberi tehetség-talentum a legnagyobb természeti kincsünk, ezen belül pedig a géniuszok, e különleges természeti-társadalmi tünemények jelentik kultúránk legbecsesebb értékét. Ha értenénk kivételességük összetevőit és gyökereit, talán jobban is tudnánk vigyázni rájuk. Hiszen, mint korábbi kutatásaink igazolták, a magyar férfi és női géniuszok mintegy 90%-a, illetve 99%-a nem volt képes az elmúlt 300 évben kivételes adottságaik valóra váltására (Czeizel, 1997). S emiatt legnagyobb vesztesnek éppen a magyar nemzet bizonyult. Kezdetben a nagy zeneszerzőket értékeltem családfájuk vizsgálata alapján (Czeizel és Batta, 1992), megerősítve a régi felismerést, „erre születni kell". A genetikai adottságok fontosságát e speciális tehetség korai kezdete mellett (a csodagyerekek többsége közülük került ki), a muzsikus talentumok nagyfokú családi halmozódása is igazolta. így a zeneszerző géniuszok eredetét az ún. piramis modellel jellemeztem: a családon belül a nagyapától kezdve az apán át az unokáig emelkedett e talentum szintje, majd a géniuszok fiaiban már hanyatlott, az unokákban pedig - ha voltak - visszatért a társadalmi átlagba. Mindezek hátterében dominánsan öröklődő gén(ek) állhatnak (amelyek az abszolút hallásért is felelősek), és ezek a kivételes kreativitással társulva eredményezhettek bachi, mozarti, beethoveni, liszti, erkeli vagy bartóki életművet. A kilencvenes években a magyar költő géniuszok családfáit elemeztem, amikor is egy teljesen más minta körvonalazódott, amelyet gejzír modellnek neveztem el (Czeizel, 2000). A nagy magyar költők minden családi előzmény nélkül, szinte a semmiből törtek az egekbe, majd gyermekeikben e kivételes képesség újra eltűnt vagy legfeljebb csak pislákolt. Pedig a költő géniuszok tehetsége is korán megmutatkozott, és szinte mindenki (elsősorban a szülők) ellenére úgy tört ki belőlük, mint a vulkánból a láva. E jelenség oka a szülőkben lappangó specifikus „költő" géneknek fiukban történő összetalálkozása lehetett, amely megint csak a kreativitással társulva eredményezhette a költői géniuszságot. Hiszen nem elég szép verse-