Túlélésre ítélt tárgyak [antikvár]

Mire megtaláltuk a házunkat - vagy inkább ő talált meg minket -, sok helyen, számos bérelt lakásban, szobában laktunk. Egy kirándulás alkalmával vetődtünk el a beépítetlen hegyoldalra, ahol a ház egyedül, méltóságteljesen és néptelenül állt borostyánnal befutott öreg falaival. Rozsdás vaskapuja nyitva, a terméskő lépcső rései között sárga virágok nyíltak. Az első pillanatban eldőlt: kellünk egymásnak. Minimális korszerűsítés után beköltöztünk. És a dobozokból kezdtek előkerülni a lakásról lakásra velem vándorló tárgyak. Egyik a sok közül a támlás kisszékem, amihez első emlékeim hároméves koromból kötődnek. Az utcán, a régi ház kapuja mellett a kerítés előtt ülünk. Anyám kézimunkázik és a szomszédasszonyokkal trécsel, mi, kisebb-nagyobb gyerekek babázunk, pihenünk kicsit, majd tovább szaladunk árokcicázni, labdázni. A külvárosi földes úton néha jött csak lovas kocsi. A kiszáradt árokpart füves volt, néhol a járda mellé virágot ültettek. Ági, Pösze, Leila, Ili és Juli, kislányok az utcából, munkából hazafelé siető felnőttek köszönése, a harmadik házban lakó fuvaros vödrökkel csörömpöl, amint fáradt lovait itatja. Az alkonyat felmelegített paprikás krumpli és uborkasaláta illatát hozza. A sarki kisbolt előtt, fönt az oszlop tetején a lámpa fénye kigyúl, sárga kör rajzolódik köré, lent lassan besötétedik, fogjuk székeinket és bemegyünk a házba. A kicsi szék, most - hosszú évtizedekkel később - az ágyam mellett áll. Ma is szolgál, az éppen olvasott könyvem pihen rajta. Ez a szék mérhetetlen gazdagságot hordoz. Ránézek, gyerekkorom és annak szereplői jelennek meg előttem, képek peregnek, hangokat, eltűnt illatokat és bennük élő érzéseket, vágyakat hoz vissza.