"Hol vagytok, ti régi játszótársak?..." [antikvár]

Azt ​olvastam valahol, hogy egyszer valamikor mindenkiből anekdota lesz. Jól van ez így, mert ha valaki mint színész lassan vagy gyorsabban a feledés homályába vész is, a róla szóló anekdoták a nevét még hosszú ideig életben tartják. Ez a gondolat adta az ötletet, hogy a már eltávozott pályatársaimra visszaemlékezve, a róluk szóló, róluk terjesztett apró történeteket, adomákat megörökítsem. Nem akarok életrajzot írni róluk – erre vannak nálam hivatottabbak –, csak megpróbálom az anekdota tükrében pár vonással felvázolni színészi és emberi lényüket. Hiszen a színészi alakítás elrepül, de az anekdota megmarad! Amint az olvasó majd észreveszi, egyik-másik történetnek, sztorinak jómagam is szereplője vagyok. Ez természetes, hiszen leginkább az együttműködésünk alatt történt eseményeket iparkodtam leírni. Persze olyan is akad majd, amit másoktól hallottam, vagy ők maguk meséltek el nekem magukról. Fájdalom, az emlékezet véges, és nagyon sok remek históriát elfelejtettem már. Milyen kár, hogy nem jegyeztem fel annak idején őket – de ki gondol fiatal korában ilyesmire? Ma is sokszor eszembe jut, hogy a színház társalgójában, az öltözőkben, a Rádió pagodájában, amikor összejön egy csomó színész, és a jelenetre való várakozás hosszú idejét sztorizással, anekdotázással űzi el, be kellene kapcsolni titokban egy magnetofont, és felvenni a jobbnál jobb történeteket, csattanókat a harsogó nevetéssel együtt. Sajnos sokszor elhangzanak olyan intim, pikáns történetek is, amelyek leírva nem bírnák el a nyomdafestéket, a szókimondást, körülírva pedig nem érnek egy fabatkát sem. De rendszerint a szolidabb históriáknak is nagy sikerük van. Mindenki tud valakiről valamit, amit érdemes elmondani. Erről a másiknak is eszébe jut valami. Vége-hossza nincs a mesélésnek, és csak az ügyelő hívó szava vet véget ennek a tipikus színészmulatságnak. Másnap már vissza is hallja az ember a saját történetét, persze a poént már jól kihegyezte valaki, és úgy adja tovább, de a lényeg megmarad, és szájról szájra jár. Aztán … lassan feledésbe merül. Ettől szeretném megóvni, megmenteni ezeket a történeteket, kis életképeket, anekdotákat. Tehát írom vég nélkül a visszaemlékezéseimet azokról a színészekről, akikkel együtt játszottam. Nem akarok úgy járni, mint az a híres író, akiről a következő anekdota járja: Az író fiával találkozik egy régi jó barátja, és édesapja egészsége felől érdeklődik. A fiú azt mondja: – Sajnos a papa kórházban van, az idegosztályon. Elvesztette az emlékezőtehetségét. – Ez borzasztó – sopánkodik a barát. – És szegény papa most mit csinál egész nap? – Írja az emlékiaratait – feleli a fia. Node komolyra fordítva a szót: nagyon mulandó, furcsa mesterség a színészet. Művészet, és mégis halandó. A színész csak akkor maradna halhatatlan, ha a közönsége is halhatatlan lenne. A színész nevével elfut az idők hajója – ezt egy vándorszínész mondta, aki halhatatlan lett, ha nem is mint színész, hanem mint költő: Petőfi Sándor. Igaza van Petőfinek, a színész nevével elfut az idők hajója, de sokszor ezek a nevek egy-egy világítótornyot jelentenek az élet tengerén, jelezve, hogy merrefelé kell haladni, hogy partot érjünk, hogy ne tévelyedjünk el. Emlékezetem szerint a Maeterlinek mesejátékából készült filmben, A kék madárban a túlvilágon, kisunokája csodálkozó kérdésére, hogy „Hát te még élsz?” – a régen meghalt Nagypapa azt mondja: „Bizony, fiacskám, csak akkor halunk meg igazán, ha már senki nem beszél rólunk, ha már senki sem emlékszik ránk.” Talán ezekkel a szerény visszaemlékezésekkel én is hozzájárulhatok ahhoz, hogy egyik-másik már eltávozott, szeretett kortársam emléke tovább éljen. Befejezésül csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az írások terjedelme és sorrendje nem jelent semmiféle értékítéletet. Könyvem nem színháztörténet, hanem kizárólag azoknak az eseményeknek felelevenítése – véges emlékezőtehetségem szerint –, amelyek kollégáimmal való hosszabb-rövidebb együttműködésünk alatt történtek.