Madách [antikvár]

„Egyidős ​Petőfivel, kortársa a fiatalabb reformnemzedéknek, átéli az emberré emelkedés, az értelmi nemesedés lelki programját, fellobban benne is nemzedékének szenvedélye, az egyéniség kibontakozásának, teremtő vágyának prométheuszi lángja. Részese a társadalmi méretű szabadságmozgalomnak, amely meghódítja a történelmet és a természetet, beleolvad a világba, és magába fogadja a világot, embert formál a maga képére és hasonlatosságára, ellopja az istenektől a teremtő művészetetek és mesterségek tüzét, a beszéd, a szó hatalmát, amellyel kinyilatkoztatja a tapasztalást és a vágyat.” Ezekkel a szavakkal indítja Madách-monográfiáját Mezei József, az irodalomtudományok doktora. Madách 'kinyilatkoztatása" elsősorban Az ember tragédiájában fogalmazódott meg. Természetes tehát, hogy az életmű egészének bemutatásán belül Mezei József főként a Tragédia elemzésével, értelmezésével foglalkozik. Hiszen e mű szinte megszületésének pillanatától vitákat váltott kii, értelmezése és színpadra állítása mindig is egyik legsajátabb és ugyanakkor leginkább „egyetemes” ügye volt a magyar kulturális életnek. S itthon is, külföldön is számtalan, különféle szempontú és célkitűzésű írás jelent meg Madáchról és alkotásairól. Mezei József összegezi is e vitákat, és szembesíti őket a művekkel, saját véleményével. Sorra veszi – jelentőségükhöz mérten a teljes Madách-életművet: elemzi a Mózes-t, a Mária királynő-t, a Csák végnapjai-t. „Madách Imre életműve – írja a könyv szerzője – az emberi természet, képesség felmérése. Az élet értelméről, az ember egyéni-erkölcsi és történelmi lehetőségeiről szól. Drámai és tragikai műfajai eposzi és himnikus vallomások az emberről. Történelmi és érzelmi szándékokra, eseményekre emlékeztetve lelkesít, önérzetet kelt, a kudarcokat összesítve, halmozva pedig megrendít, vigasztal és felelősségre int. Műve a XIX. századi európai ember legmonumentálisabb és legteljesebb önismerete, lehetőségeinek legteljesebb megvalósítása.” Mindennek értő-elemző kifejtésére vállalkozott Mezei József.