Mellbe vágva [antikvár]

Ismertem korábban is, láttam rendezvényen, összefutottunk itt-ott, tudtam, hogy nemrég szinte egyszerre vesztette el a férjét és az édesapját, figyeltem, ahogy egyre soványabban terelgeti szőke kisfiát, és türelmesen magyaráz neki. Pár hónap múlva ismerősök mondták, hogy Olgát mellrákkal diagnosztizálták. Megijedtem: hogyan fogja végigcsinálni a sok fájdalmas kezelést, feldolgozni a betegség tudatát, miközben a gyereket hozza-viszi az óvodába? De őt nem olyan fából faragták. Az első pillanattól elkezdett naplót írni, és bár nem szakmája az írás, szinte magától értetődőnek találta, hogy a napló részleteit közöljük az (épp akkor induló) Éva magazinban. Ahányszor bejött a szerkesztőségbe, csodáltam, hogy soha nem hervad le a mosoly az arcáról, hogy úgy beszél a betegségéről, mint más az időjárásról, és hogy mindig kifogástalanul néz ki. Aztán bejött, amiben reménykedtünk: Olga már két éve túl van az utolsó sugárkezelésen. Tünetmentes, jól érzi magát, jobban örül az életnek, mint valaha, mégsem fordított hátat a történteknek: csaknem két év után jegyzeteket írt a naplóhoz, átnézte, kijavítgatta, foglalkozott a betegségével. Bárcsak mindannyiunkban ennyi erő lenne! És bár ne kényszerülne egyikünk sem ilyen erőpróbára! - Pócsik Anita