Hosszú utat jártam be, mielőtt a szépírás felé fordultam. Hét esztendőt dolgoztam kultúrszervezőként, közösségfejlesztőként, s közel háromszor annyi időt újságíróként, szerkesztőként.
Ezeket az éveket folyamatos tanulásnak, tapasztalatszerzésnek, az írói pályára való felkészülésnek fogtam fel. Nem sajnáltam az időt a riportalanyaim személyének, körülményeinek megismerésére, az előzmények feltárására, hogy az írásműben minél hitelesebben, a saját hangjukon szólalhassanak meg. Kezdettől erősen foglalkoztattak a lélek mélységei, a cselekedetek belső eredői, s az ember viszony az esélyekhez: hogy adottság vagy élethelyzet kérdése, vajon felismeri-e és él-e a kínálkozó lehetőséggel. A személyes hangvételű megoldások, a naplóforma olvasóként és szerzőként is közel áll hozzám.
— Megannyi regénybe illő emberi sors, izgalmas történet – ezt a gazdagságot gyűjtöttem össze, ám végig ott volt az elégedetlenség is, hiszen az élményteli találkozásokból legjobb esetben egy-egy riport, interjú vagy publicisztika születhetett. Egy sorsfordulat kapcsán azután elérkezett az idő, hogy a kincsekkel teli bőröndöt felnyissam. A Morvai az első könyvem. A naplókötet főhősével először tizenöt éve, tudósítóként találkoztam.