A zongora poétája [antikvár]

Amikor Lisztet példázatként állítottam egy sokat szenvedett, de még el nem fásult lélek elé, eszembe jutott, hogy felajánlom neki ezt a Chopin-életrajzot is. Nem azért, hogy ez majd ellensúlyozza annak a másik életnek talán kissé túlságosan rikító hatásait. Sőt: a kettő kiegészítheti egymást. Az egyik elülről, a másik visszájáról mutatja meg azt a kettős arculatú eszmei lényt, akit úgy hívnak: Művész. Avagy másként: érzékeny lélek, álmok megvalósítója, mindnyájunk irigységének tárgya. Az egyik arc a dicsőségé és a szenvedélyé, másik a bánaté és a magánosságé. Tudom, hogy ebből a négy szóból divatja mult romantika csendül ki. Másfelől tény az is, hogy velünk együtt valóban mindenki mindent elkövetett, hogy a mai élet zenekarában sorra elnémuljanak azok a hárfák, azok a tremolók és rubátok, azok az áradó harmóniák, melyekbe három emberöltőn át oly nagyon szerettek belesápadni a mennyek és poklok harcának bámulói. Mégis, valahányszor fellapozom az újságban a törvénykezési rovatot, vagy látom a képkereskedők kirakatait, vagy búgni hallok egy szakszofont, mindig rájövök, emberi legendakör tárgya semmit sem változott. Más a ritmus, más a hangszín - de lelkünk visszhangja ma is az, ami a leggyermetegebb korszakokban volt.