Beethoven [antikvár]

Részlet a könyvből: Idők fordulása. Az aranykor végére jár. Új emberfajta érkezik Talán még soha és sehol nem volt a zenének oly bőséges aratása, mint Közép-Európában a tizennyolcadik század derekán. A zenész ebben a korban úgy érezte, hogy a világ leghatalmasabb nyelvét beszéli; valóságos Orfeusz volt, fenevadak és kősziklák megszelídítője. Tudta, hogy körülötte uralkodók, egyházfők és államférfiak Nápolytól Londonig és Moszkváig egyaránt a zene rabjai; hogy egy-egy operai este a madridi vagy szentpétervári udvarnál éppoly nagy esemény, mint a potsdami zenedélutánok, ahol Nagy Frigyes játssza a fuvolát, vagy a bécsi kamaraesték, ahol II. Józsefé a gordonka-szólam. Érezte, hogy mind e hatalmasok az ő alattvalói; hogy I. György angol király, Händel pártfogója, és II. Frigyes Vilmos porosz király, Mozart megrendelője, vagy XV. Lajos francia király, aki naphosszat Rousseau dalait énekli, és V. Fülöp spanyol király, aki valósággal kiszolgáltatottja házi operaénekese szeszélyeinek: ugyanegy bűvös körön belül keringenek, mindnyájan Orfeusz bábjai és megszállottjai. De azt is tudta, hogy ugyanez áll a társadalom minden felsőbb rétegére s talán az alsóbbakra is. "Európa a zene igájában vergődik" - mondogatták tréfásan 1750 körül, a szenvedélyek láttára, melyek a zeneélet vitáiban felszínre törtek. Párisban egy ízben kijelenthették, hogy "az olasz operatársulat megérkezése megváltott bennünket a polgárháborútól".