Bellini [antikvár]

»És felbukkant egy sziciliai: haja aranyosfényű volt, akár az érett búzakalász, megjelenése bájos, akár az arkangyaloké; ifjú volt, mint maga a hajnal és bánatos, akár az alkonyat.« Ezekkel a sorokkal jellemezte Leona Escudier Vincenzo Bellinit és ez a hasonlat tényleg ráillik a költőre. Amidőn rágondolunk, látjuk szelíd arcát, nagy, lángoló, ábrándoskék szemét, mosolyát, amelyben sokkal több a mélabú, mint a derű. Tekintette, egész megjelenése, minden mozdulata visszatükrözi azt a néma fájdalmat, melancholiát, amely az akkori költők és művészek sajátja és amely még sokszorozott mértékben ömlik el Bellini egyéniségén. Mintha előre megsejtette volna szomorú végzetét, előre tudta volna, hogy a sors fiatalon vágja ketté életét, úgy, mint ahogyan a villám sújt le egy virágbaboruló fiatal fára.