Benkő Gyula [antikvár]

A legvígszínházibb színész - írja Benkő Gyuláról a kolléga, Szatmári István, színházi berkekben ismertebb nevén Szatyi. Így folytatja: Mindig csak a Vígszínháznak volt tagja, akkor is, amikor a romos épületből kiköltözvén rövid ideig a Nagymező utcában húzódtak meg. Itt lett az amorózóból jellemszínész, a könnyeden társalkodóból a groteszken át az emberi együgyűség, derű és nevetségesség, az elesett ember és a vívódó hős hiteles ábrázolója. Benkő Gyula gyermekkoráról: Engem anyámék neveltek. Értve ezen anyám húgát, Juliska nénit is. De nevelt engem keresztapám, a szomszédok, a fűszeres, a sarki pék... Mégis sokat voltam egyedül gyerekkoromban. Anyám a keresztapám dobozgyárában dolgozott. Amikor hazajöttem az iskolából, üres volt a lakás, a rezsóra odakészítve az ebéd... Egymagam kanalazgathattam a levest. Ez máig hat emberi kapcsolataim megteremtésében. Tartózkodóvá, visszahúzódóvá tett. Ma is zavar, ha felismernek. Pedig tősgyökeres józsefvárosi srác voltam. A Práter utca és a Sziget utca sarkán laktunk... Különben a gyerekkorom olyan volt, mint a kor. Cudar. Azt hiszem, az én családomban minden előfordult, ami azokban az időkben egy családban előfordulhatott. De én senkire semmi rosszat nem mondhatok. Anyámék mindent feláldoztak, hogy rendes ember váljék belőlem. Biztos egzisztencia. Például postás vagy vasutas. Ezért mindig fájt, amikor apám famíliája részéről azt a szemrehányást hallottam, hogy minek is vett el egy ilyen szegényt lányt, amilyen az anyám. Én csak imádni tudtam őt. Minden fillérért meg kellett gürcölnie. Az aranygyűrű, amit az érettségimre vett nekem, égette az ujjamat. Meddig kuporgathatta rá a pénzt?... Volt egy Kovács Kálmán nevű magyartanárom. Mit sem törődve azzal, milyen óráim következnek, egy nap meglepetésszerűen odaszólt nekem: - Benkő fiam, vedd a táskád, velem jössz... Villamosra szálltunk. Elvitt magával egy főpróbára a Nemzeti Színházba. Ez a tanév folyamán többször megismétlődött... Egy barátja, úgy emlékszem, Marosinak hívták, ott segédszínészkedett ... ő volt az, aki Kovács tanár úr lelkes ajánlatára felhívta rám Tarján György színész, Ódry Árpád tanársegédjének figyelmét. Kérte, hallgasson meg... Előadtam neki egy verset az önképzőköri repertoáromból. Két szakaszt meghallgatott, majd közbeszólt: - Köszönöm. Egy szóval sem mondott többet. Csak néztem utána, amint eltűnt a lépcsőfordulóban... A meghallgatás a Nemzeti Színház lépcsőfordulójában történt. S ez el is döntötte Benkő Gyula sorsát.