Benvenuto Cellini mester élete [antikvár]

Annak az egész művelt világra szétáradó művészeti mozgalomnak, mely az érett renaissance hasonlíthatatlan remekeit követte s melyet már régóta, a XVII. századtól kezdve az olasz írók manierismo-nak neveztek, Michelangelo volt a bálványa, hűséges főpapja pedig az író-festő Giorgio Vasari. A manierizmus - amit nehéz lenne magyarosan modorosságnak nevezni, lévén a magyar szónak szinte megbélyegző értelme - három évszázados, óriási feszültség után néhány évtizedes tétovázást, elbágyadást jelent. Fokozni nem lehet a fokozhatatlant: Michelangelo monumentalitása csoda volt a szó renani értelmében, mert csoda az, ami egyszer történt meg a földön. A manieristák a monumentalitást a kolosszalitással próbálták pótolni, de az óriási figurák fáradtan merengenek. Az emlékmű-stílus, az újkor gyötrelme, kísérteni kezd. Ez az a stílus, mely a müncheni Bavaria-szobrot alkotta, melynek fejébe emberek látogatnak, ez az a művészet, mely szívesen «idézett» más mesterek alkotásaiból, főképp az Egyetlen, a Felülmúlhatatlan formakincséből, kinek oltára előtt Vasari imádkozott az olaszság s vele együtt a középkori gazdag örökséget lassankint felélő északi művészet nevében. Különös közjáték ez a néhány évtized. Színterét óriási árnyékok veszik körül. Bramante épületei és Michelangelo szobrai, Tiziano képei és Ariosto tündér-eposza, Palestrina fenkölt muzsikája s Machiavelli róka-intelligenciájú politikai elvei. Az árnyékban népes had sürgölődik hangos vezérek parancsszavára. A festők közül Pontormo, Rosso Fiorentino, Parmigianino, Bronzino és Primaticcio látszik el legmesszebbre, a szobrászok közül Bandinelli, Ammanati és Vincenzo Danti. Hadsereg volt valóban, megbízható derékhaddal, deresfejű stratégákkal, súlyos kerekeken gördülő hadiszerszámokkal?...