Debussy és művészete [antikvár]

„Musicien francais" így szerette magát nevezni és valóban nehezen lehetne őt találóbban jellemezni. Mert ízig-vérig francia volt s művészete nemcsak a francia zenének, hanem általában a gall géniusznak egyik legjellegzetesebb és legtökéletesebb megnyilatkozása. Jellegzetes francíássága volt oka annak, hogy a kilencvenes évek túlnyomórészt egyoldalúan németes vagy olaszos zenei levegőjében furcsán és értelmetlenül s nem ritkán lekicsinylőleg fogadták erősen egyéni, nemcsak a németekkel, hanem az olaszokkal szemben is merőben ellentétes esztétikát valló alkotásait. Saját honfitársai, akik a könnyed, sokszor sekélyes mult századbeli franciás opera- és balletzenéért, vagy Wagnerért lelkesedtek, szintén idegenül néztek rá. A hivatásos muzsikusok sem rajongtak érte, hiszen Debussynek francia mivoltán kívül, - ami komoly zenei körökben különben sem látszott akkoriban a legjobb ajánlólevélnek, - az a gyengéje is volt, hogy csak muzsikát adott és láthatólag nem törődött az akkori „magas zene" bölcseleti, poétikai, szociális, sőt még formaproblémáival sem. A hazájabeli muzsikusok talán még a németeken is túltettek félreismerésében és lebecsülésében. Csípős, gúnyolódó, az elismert tekintélyeket éppen nem túlságosan tisztelő modora is hozzájárult ahhoz, hogy az a kicsiny (és túlnyomórészt nem zenészekből, hanem költők- és festőkből alakult) kör, mely a nagy szimbolista költő, Stéphane Mallarmé házában Debussy újszerű művészetének első megértő közönsége volt, csak nagyon lassan bővült és sajátosképpen a zenészek voltak azok, akik legtovább várattak magukra.