Dévényi Iván [antikvár]

Részlet a könyvből: "Ivánka most lenne hetven éves, és már huszonkét éve halott. Senki nem tudja, csak mi ketten tudtuk, hogy egy városban, egy iskolában, egy osztályban kezdtük a gimnáziumot. Konviktor volt abban az épületben, ahol a branyiszkói hős is lakott. Sem a műemlék kolostorépület, sem a katonás szellem nem nyerte meg tetszését, ezért fél év múltán eltűnt az életemből. És 1947-ben, a Szerb utcai egyetemi főépületben, az aulában találkoztunk ismét. Kínlódva töltöttem ki az indexemet, keresgélve az órákat, a kötelezőt és a szabadon választhatókat. - Önnek is vidékinek tetszik lenni? - szólított meg. Teljesen „ismeretlenül", s rápillantva az indexre, elmosolyodott. Hiszen akkor már, tudtunk nélkül, nyolc esztendeje ismertük egymást. És amit elmulasztottunk nyolc év alatt, azt bepótoltuk nyolc szemeszterben. Már meg nem tudnám mondani, melyikünk találta ki a képzőművészetet, mint fő érdeklődést, de az biztos, hogy ő vitt el Benedek Marcell műfordítás-óráira, Baránszky Jób Lászlóhoz esztétikára és Füst Milánhoz is. Átjártunk a Képzőművészeti Főiskolára Cs. Szabót hallgatni, s valahol Kállai Emőt is megismertük. Szellemi mindentevők voltunk, s ebben vitathatatlanul ő volt a vezéregyéniség. Ha meggondolom, Ivánkának köszönhetem még filmesztétikai tevékenységemet is, mert ő vitt el Kispéter óráira, s nem feledhetem lesajnálkozó mosolyát, amikor Czóbel Ernőtől először távozva azt mondta: ennek a tisztes nevű úrnak, mert úgy hívják, mint Czóbel Minkát, nem volt elegendő kilenc év kegyetlen büntetőtábor a Szovjetunióban, hogy kiábránduljon Marxból és Engelsből. Aztán hozzátette: nem baj. Őt is célszerű hallgatnunk olykor, a butuskák megerősítenek saját zsenialitásunk hitében..."