Johe a színek varázslója [antikvár]

Heil József a jó közérzet igényét tudatosítja festményeivel a közönség körében, azt sugallja munkásságával, hogy a műbarátok, a tárlatlátogatók legtöbbje harmóniát vár a művészettől, azért megy kiállításokra, azért akaszt képet a falra, mert életszükségletnek tekinti a szépség jelenlétét. Az efféle alkotói elképzelés hallatán a hangadó műítészek készek az elmarasztaló ítéletre, a festő - úgy látszik- könnyű sikerekre pályázik, hízeleg a tájékozatlanoknak, az ízlés dolgában pallérozatlanoknak. Heil Józsefen nem fog a vádaskodás, őt meggyőződése vezeti pályáján, tisztában van a művészi megnyilatkozás lélektani lehetőségeivel, s azzal is, hogy az embert a jóra-való-készség avatja a teremtés koronájává. Persze, nem vitatja az olyan műalkotás létjogosultságát, amelyik a világban tapasztalható drámai jelenségekre figyelmeztet, a rossz ösztönök érvényesülése ellen mozgósítja a gyanútlanokat. Hite szerint azonban az elborzasztás helyett mégis inkább az összhang, a derű, a remény készít fel hatályosan a megpróbáltatások elviselésére, a gonosz indulatok cselfogásainak a kivédésére. A történelmi, társadalmi, egyéni ártalmak ellen a természetből merít kellő energiát a helytállásra. S ez nála nem védekezés, egyfajta fedezékbe hátráló reflex, hanem egyértelműen felismert öntörvényű magatartásforma, életképességet tanúsító ősi hagyomány, a létezés, az emberi együttélés bevált gyakorlata. Az erre alkalmassá tevő készség határozta meg festőművészi fejlődését, a szakmai felkészüléstől az életmű kiteljesedéséig, ami tehát nem annyira "program", mint inkább látásmód, elvi következtetés, jól felfogott érdek, de nem személyi vonatkozásával, hanem főleg a szűkebb és tágabb közösségért érzet felelősségvállalásának az elkötelezettségével.