Komor Marcell és Jakab Dezső [antikvár]

Előszó Sorozatunkban ez az első kötet, amely a századfordulóra különösen jellemző közös irodák egyikéről szól. Az összeállítással ezúttal nem az egyéni életművek teljes bemutatására, hanem az építészpáros közös tevékenységének ismertetésére vállalkozunk, ugyanis mindkettejük munkásságának ez a legjelentősebb része, amelyet joggal tart számon a magyar építészettörténet. Üj köteteink előkészítésekor felvetődik a kérdés, vajon kik az igazi mesterek, hol lehet, vagy hol szükséges meghúzni a határt közöttük és a kevésbé jelentős építészegyéniségek között. Az építészet iránti csekély általános érdeklődést figyelembe véve, úgy tíínik, máris átlépjük azt a határvonalat, amelyen túl a közönség számára jobbára ismeretlen nevek sorakoznak. A szerkesztői elképzelés szerint köteteinkkel éppen az ismeretlenségből kell kiemelnünk még az élvonalba tartozó alkotók némelyikét is, és különösen a közvedenül mögöttük sorakozó építészek sokaságát. Az éttékeléshez szükséges ismereteket előbb felszínre kell hoznunk, hogy azután legyen mit mérlegelni. Komor és J^ab alkotásai feltédenül megérdemlik ezt a népszeríísítést. Ők a lechneri stílus legnagyobb hatású és -társadalmi, földrajzi értelemben egyaránt - legszélesebb ható-köríí képviselői, ezáltal a lechneri nemzeti szecesszió kismesterek általi sajátos újranépiesítésének is legfontosabb közvetítői. Hogy hiteles közvetítői-e a lechneri eszmének, erre a maga által feltett kérdésre Lechner Jenő nemmel válaszolt 1908-as tanulmányában (Modem és nemzeti építőművészet). Szerinte Komor és Jakab éppen eltorzítói, elnemzetiet-lenítői a mester formanyelvének. Észrevétele annyiban jogos, hogy mííveiken a magyaros ornamentika olykor ott is tolakodóan burjánzó, ahol az nem kellően indokolt, s emiatt ornamentikából felszíni dekorációvá válik. Az életmíí egészének és utóéletének ismerete mégis azt láttatja, hogy a szabadkai zsinagógától a marosvásárhelyi Kultúrpalotáig az épületek népies öltözete mögött bekövetkezik egy korszellemnek megfelelő stílusváltás. Harmonikus stukkódíszei alatt a zsinagóga kora úttörő szerkezetét rejti, s a kiváló funkcionális térszervezés mindvégig az építészpáros fő erőssége marad. Amit Lechner Jenő 1908-ban kifogásolt, az a művek első világháború utáni sorsában sajátos fordulattal erénnyé nemesült. A Komor-Jakab-alkotások a határon túli városok magyar nemzeti kultúrát hordozó és megtartó szimbólumaivá váltak, miközben a helyi többség is büszkén vallja őket saját öröksége értékeinek. Enteriőrjeik - határon túli helyzetüktől nem függetlenül - kivételes épségben maradtak fenn. Szabadka és Marosvásárhely így a magyar századfordulós építészet alkotóerejének, művészi színvonalának legteljesebb példáit őrzi. Közülük is kiemelkedik a marosvásárhelyi Kultúrpalota mint a nemzeti stílustörekvések legmagasabb rangú összművészeti szintézise. Gerle János A Komor-Jakab-életmű kutatAsAról Komor Marcell és Jakab Dezső életművének feldolgozására Székely Tamás, Komor Marcell unokája ösztönzött. Az építészpáros Lechner Ödön legtermékenyeÍDb követői közé tartozott, mégsem született róluk önálló monográfia. Korabeli foglalkoztatottságukhoz képest a magyarországi építészettörténetet összefoglaló művek is keveset írtak róluk, csak mesterük árnyékában, mint Lechner-epigonokat említették őket. Ennek egyik oka éppen munkásságuk felszínes és bizonytalan megítélése volt. A személyes és társadalmi ellentétektől terhes kortárs kritika átértékelésére sem a két háború között, sem a második világháborút követő politikai helyzetben nem nyílt lehetőség. A teljes életmű összefiiggő bemutatását gátolta az is, hogy az építészpáros legjelentősebb művei az anyaországtól elcsatolt városokban - Szabadkán, Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen, Pozsonyban - állnak, ami helyszíni és levéltári kutatásukat jelentősen megnehezítette (hosszú időn át lehetetlenné tette). Székely Tamás sok hiánypótló dokumentumot (fényképet és tervrajzot) bocsátott rendelkezésemre, visszaemléke-