Lionardo da Vinci és a renaissance kialakulása [antikvár]

BEVEZETÉS. Körülbelül két évtized mult el azóta, hogy nagy szeretettel és behatóan foglalkoztam Michelangeloval. Akkor nem annyira az volt a törekvésem, hogy megírjam e nagy férfiú élettörténetét, hanem inkább az, hogy világosan lássam lényét s meg tudjam magyarázni megjelenését. Ez a törekvésem nem sikerült. Lélektani alapon hiába iparkodtam megérteni. Megközelíthetlen volt számomra, - amit egyébként értek. Minden lélektani megismerés a megismerő lelkén át történik. A megismerő lélek határai egyúttal a lélektani megismerés határai is. Az én pszichém nem volt elég nagy arra, hogy magába fogadja Michelangelot. A másik alap az objektiv történeti alap lett volna. Csakhogy ezen az alapon ép oly megközelíthetlen Michelangelo, mint amilyennek összes magyarázói, kutatói és életírói több-kevesebb nyíltsággal elismerik. Akkor mélységes elkedvetlenedés vett erőt rajtam minden művészettörténet iránt. Nem ismertem el többé tudománynak, csak tudákos mesterséget láttam benne, amely minden osztályozásával, leírásaival, szólamaival és idézeteivel együtt sem tud leszállani a jelenségek okaihoz. Sehol és semmiben sem láttam jobban igazolva akkor ezt a régi mondást: est saltus in natura, mint a művészettörténetben. Meg is fogadtam akkor, hogy művészettörténeti munkába többé nem fogok. Sok év mult el azóta. A művészettörténeti és irodalmi tanulmányoktól, melyek ifjúságom legtöbb idejét foglalták el, az előttem tudományosabbnak látszó társadalmi és gazdasági tanulmányok felé fordultam. E tudományok világa aztán csakugyan új, végleges megismerést nyitott meg számomra: minden emberi jelenség törvényszerűségének megismerését.