Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza [antikvár]

Északerdély hazatérése után az élénk ütemben meginduló magyar művészettörténeti kutatómunka irányította a figyelmet az addig úgyszólván teljesen ismeretlen „erdélyi biedermeier" felé. Egész sor érdemes erdélyi művész neve bukkant elő a feledésből vagy ismeretlenségből,1 de sok új színnel gazdagodott az ismert nevek viselőinek archívuma is. Szinte napról-napra jobban oszlik as a tévhit, hogy a táblabíró világ Erdélyében nem volt művészeti élet, hanem csak egyes művészek voltak, kik magányosan működtek s nem vettek tudomást sem egymásról, sem az egyetemes fejlődésről. Az egykorú memoár-irodalom termékei egymásután kerülnek kiadásra s ezek a nagy kortörténeti értékű, közvetlen élmény erejével ható Írások egyéb mondanivalóik mellett becses adatokkal szolgálnak a mult század első tizedeinek művészeti életéről is. Egy-egy mondattal belevilágítanak azokba a küzdelmekbe, amelyeket a kor művészei a győzelem legkisebb reménye nélkül és mégis kitartóan folytattak a művészeti kultúráért, bepillantást engednek egymásközti kapcsolataikba és bizony sokszor számolnak be egy-egy nagy reményekkel induló művész korai letöréséről is. Mert az unió előtti Erdélyben más élet folyt, mint a Királyhágótól nyugatra. Zordabb, keményebb, magárahagyatottabb világ volt ez, mint a bécsi vagy pesti biedermeier kedélyes világa. Az erdélyi biedermeier nem langyos kispolgári szentimentalizmus, kávéillatos elbágyadás. csendes nyugalomkeresés és bölcs lemondás, hanem örökös résenállás, küzdelem a létért, azért a létért, amelyet abban az időben a rendi magyarság léte jelentett.