Picasso [antikvár]

Picasso jóval túl jár a hatvanon. Közel félévszázados, páratlanul termékeny életműnek és ma is töretlen lendületű alkotó erőnek van birtokában. Nincs még egy művészkortársa, akinek nevét annyira szárnyára kapta volna a hír, mint az övét. de művészete körül még mindig az értékelő és becsmérlő ítéletek vitája zajlik világszerte. A dicsőítők és utánzók roppant nemzetközi táborával szemben, amelyben természetesen az elmaradhatatlan sznobok is fölös számmal szerepelnek, ugyanannyian vannak, akik ócsárolják és rosszhiszemű sarlatánnak tartják. Tüneményes tehetségét mindenki elismeri. De ellenfelei azt állítják róla, hogy visszaél tehetségével, hogy mindenáron eredetinek akar látszani és ezért hajszolja a szerintük képtelen, bizarr ötleteket. Rikítószínű, tüskés csokorba lehetne kötni a Picassóról elítélően nyilatkozó, részben igen jelentős ellenfelektől Származó véleményeket. Gotthart Jedlicska például, többek között egy Manet-ról szóló, nagyszerű monográfia szerzője, nihilisztikus fantasztának látja Picassót. Julius Meier-Gráfe, a francia impresszionisták, Marées, Cézanne, van Gogh és Greco ismert méltatója hasonlókép gondolkodott. Az egész Picasso csupa blöff: körülbelül ez volt a véleménye. De azután érdekes pálfordulás történt vele. Halála előtt néhány évvel, Luganóban meglátogatta a híres Reber-féle gyűjteményt, amelyben Picassótól többek közölt a „Három muzsikus" egyik változata, Cézanne-nak pedig ugyancsak néhány főműve, így a legalábbis reprodukciók révén világszerte ismert „Vörösmellényes fiú" volt látható.