Rembrandt, a halhatatlan I-II. [antikvár]

Hogy jutott eszembe ezt a könyvet megírni? Tegnap temettük el. Sohasem felejtem el a szörnyű délelőttöt. A hónap eleje óta zuhogó eső elállt. Hideg, szomorú köd feküdt sötét halotti lepelként az egész városon. A sivár utcák mintha minden emberi iparkodás hiábavalóságáról beszélnének. A halottasmenet kicsiny csoportja hallgatva állt a templom kapuja előtt és a koporsó érkezésére várt. Mult pénteken néhány órával halála előtt öntudata rövid időre visszatért és azt a kívánságát súgta fülembe, hogy Saskia mellett szeretne nyugodni. Bizonyára már nem tudta, hogy rég eladta Saskia sírhelyét, akkor, amikor Hendrickje meghalt, ő pedig egy fillér nélkül állt a világban és pénzzé kellett tennie az Ó-Templomban lévő családi kriptát, hogy sírhelyet vásárolhasson második felesége számára. Megígértem neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt; de természetesen kívánságát nem lehetett teljesíteni. Mégis örülök, hogy ezt a szükséges hazugságot mondtam, mert így abban a szilárd meggyőződésben hajtotta örök álomra fejét, hogy nemsokára túl lesz minden szenvedésen és pora elegyedni fog az asszonyéval, akit ifjúságában annyira szeretett.