Szemadám György [antikvár]

1947-ben született; a hatvanas évek végétől avantgard kiállítások résztvevője. Festő, radikális nnűvészcsoportok szervezője, művészetpedagógus és író is, tanulmányok és könyvek szerzője. Pályakezdésekor még „polgári" foglalkozása is volt: a budapesti Állatkert nagyragadozóinál tevékenykedett ápolóként. A festő Szemadám a motívumok elkötelezettje. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, mindennapos munkája közben „találta" utóbb éveken át kimeríthetetlennek látszó, több variációban, sorozat-jelleggel feldolgozott motívumait (Tigrisszem, Kazuár). A „különleges", egzotikus motívumokra tehát nagyon is természetes körülmények között bukkant. A „témát" formaanalízisnek vetette alá, s ezáltal a keletkező festményen az már csak a legmarkánsabb összefüggésekre egyszerűsítetten, a részletformáktól eltekintő elvont struktúraként jelent meg. Mégsem nevezném ezeket a műveket „absztrakt"-nak, hiszen Szemadám eljárása nem a tárgyi elem kiküszöbölésére, nem az „önelvű" festői rend létrehozására, hanem a motívum szimbólumerejének fokozására, emblémává-sűrítésére irányult. A művész nemcsak motívumokat „talált", hanem tárgyakat is - kitömött zsiráfot, csontokat, régi fotót és festményt melyeket aztán akcióiban, objektjeiben és képein használt fel. A létezés bármely eleme „motívumveszélyes" lehet - gondolhatnánk, de ez egyáltalán nem ilyen kézenfekvő. A tárgyat csak a teremtő tekintet látja motívumként; pontosabban a tárgyban a tekintet ismer rá a motívumra. Ez a tekintet azonban elsőként „befelé" figyel, önmagára néz - mégis ez a feltétele annak, hogy a közömbös tárgy „megnyíljon" előtte, átszellemítésre „kínálja" magát, alkalmassá legyen művészetté válni: "...légy teljes csendben és magad. Esdekel majd hozzád a világ, hogy leplezd le. Nem tehet másként, megbűvölten kígyózik majd előtted" (F. Kafka). Az emblémáktól és talált tárgyaktól Szemadám az utóbbi években a jelenségeket nagy műgonddal „valósághűen" vászonra rögzítő figurális festészethez jutott el. Hagyományos eszközökkel és technikával lazúros-míves, „klasszikus" képeket fest. A motívumot - legtöbbször valamilyen gyönyörű tollazatú madarat - azonban életszerűségében és színességében is sajátos-objektív távolságtartással állítja elénk. A „valóságos" ezáltal - paradox módon - gyakorta képzeletbelinek hat. A korábbi művek tömör jelszerűsége egy leginkább „metafizikus"-nak nevezhető atmoszférában oldódik fel. Az atmoszféra, ez a hol sápadt-hidegen, hol otthonos-melegen sugárzó közeg élteti Szemadám „csoportképeit" és madár-portréit, és ez ereszkedik csendéletei fölé is. Andrási Gábor