Túl az Óperencián... [antikvár]

Metsző szél fújt, vigasztalanul esett az eső azon a késő őszi reggelen. 1944. október 30-át írtunk. A Rákosrendezőig állt a sor. Nyilas testvérek „csináltak rendet" durván, puskatussal. Nem ismertek kegyelmet. Ilike testvére, Milike csontos kezét szorongatta. Féltek, nem tudták, mi történik velük, hová viszik őket. Semmit sem vihettek magukkal. Patakokban folyt a víz a testükön. Rózsikát ott kellett hagyni a zsidóházban. Ültek az ágya szélén. A tüdőgyulladás lázrózsái megszépítették a legidősebb nővér arcát. Láztól forró keze marasztalta őket, bár tudták, elszakítják őket egymástól. Könnyeik potyogtak. Lassan megindult a fekete tömeg. Pozsony felé visznek bennünket - suttogták a friss hírt egymásnak a didergő emberek. De hát Budapest és Pozsony között sok száz kilométer az út. Műikéről folyt a veríték, hamuszürke volt az arca az erőlködéstől. A szeme mindent elárult. Ilikének kellett segítenie. Nem szóltak egymáshoz. Hatalmas erőfeszítésbe került minden méter megtétele. Harmadik napja gyalogoltak. Valahol Győr közelében szállásolták el őket. Szállás? Egyetlen kis szobában tizennégyen húzták meg magukat. Kiváltság volt, hogy a két testvér egy lyukas, agyonszaggatott pokrócon aludhatott. Utcai ruhában voltak éjjel-nappal. Fürdeni nem lehetett. A víz csak arra volt elég, hogy szomjan ne haljanak. A második nap mindenki tetves lett.. Naponta egyszer valami löttyöt kaptak. Erejük fogytával már éhesek sem voltak. A halálfélelem mindig velük volt. Győr után, ha lehet, még szigorúbb lett a fegyelem. Mindenki élni akart, de a másikat nem lehetett támogatni.