Turcsán Miklós [antikvár]

BEVEZETŐ Amikor bö három évtizeddel ezelőtt elindult Turcsán Miklós művészi pályája, sajátos helyzetben volt a magyar képzőművészet. Négy, párhuzamos rétegződéssel alakult ugyanis az akkori nemzeti festészet: a parancsuralmi fogantatásű szocialista realizmus akkorra már tízéves agóniáját szenvedte, és végűi eltűnt a magyar kulturális életből ez az elsősorban politikai propagandát szolgáló irányzat. Átadta helyét egy széles összképet adó művészeti programnak, amelyben képzőművészeink döntő többsége vállalta az államilag támogatott realizmusnak szolgálatát. Az esztétikai minőséget és a stílusbeli irányultságot azonban a példaképül kínálkozó hazai posztimpresszionista hagyományokból merítette. Turcsán főiskolai neveltetése Fónyi Géza növendékeként ebből a rendkívül változatos, de a tárgyiasság vállalásában közös nevezőre hozható és uralkodó irányzat által determinálódott. Az akkori politikai rendszer társadalmi közegében virágzó festészetünk azonban annyira széles spektrumú volt, hogy benne megfértek a provinciális festészeti hagyományok az urbánuspolgári tendenciákkal és az óvatosan konstruktivista (szerkezetes) törekvésekkel valamint a mágikus realizmusnak vagy „szűrnaturalizmusnak" nevezhető irányzatokkal. Az 1946-ban rajtolt és mindössze két évig működő hazai progresszív művészeti csoportosulásnak, az Európai Iskolának időközben mesterré érett reprezentánsai a „megtűrt" besorolást kapták a politikai rendszertől. Több évtizedes mellőzöttségükből feltámadva, éppen életműveik zenitjére érkeztek. Korniss, Barcsay, Gyarmathy és Lossonczy, Tóth Menyhért vagy Schéner Mihály - mint festészetünk ragyogó állócsillagai - követésre méltóak lehettek volna egy ifjú pályakezdő számára. De példaképűi szolgálhattak volna a Turcsánnál egy-két évtizeddel idősebb, éppen beérő pályatársak: Csernus, Kokas, Kondor Béla és Ország Lili. Mellettűk bontogatta szárnyait az „ipartervesek" lelkesült csoportja, a Zuglói Kör, a balatonbogiári kápolnatárlatok valamint a szentendrei Vajda Lajos Stűdió neoavantgarde csapata. 1. Bűntelenek, 1964