Vajda Lajos [antikvár]

Vajda Lajos művészete nem tartozik a legkönnyebben megközelíthető életművek közé. Olyan utakon járt, ahova „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát" - írta róla talán legértőbb kritikusa, Kállai Ernő a harmincas évek végén. Alig adatott számára egy évtizednél több, hogy létrehozza életművét, hisz 1941-ben, mikor meghalt, még nem töltötte be harmincnegyedik évét. Vajda Lajos a szokásos művészpályán, a művészeti közéletben elérhető sikereknél, boldogulásnál fontosabbnak tartotta saját elképzelései következetes megvalósítását. Kivételes rajztudása és színérzéke révén akár a művészeti világ naposabb, elismerést és pénzt hozó oldalán is találhatta volna magát, ám ő többre tartotta ennél a maga elé tűzött művészi problémák megoldását. Már a Képzőművészeti Főiskola „rebellis" hallgatójaként kísérletezni kezdett, s a valóság új összefüggéseinek kutatása során terelődött figyelme a fotó és a film felé. Később a Korniss Dezsővel közösen kidolgozott „szentendrei programban" nem kevesebbre vállalkozott, mint egy, a népi tradíciók talaján álló, a Nyugat és a Kelet közt szintézist teremtő, egyszerre közép-európai és magyar modern művészet megteremtésére. Mindeközben nyomorúságos hónapos szobákban lakott, nyári szentendrei „műterme" egy padlás volt, melynek gerendájához a házigazda kacsája volt kikötve, alig evett mást, mint tejet és száraz kenyeret. Képeit még a progresszívebb egyesületek bemutatóiról is kizsűrizték, életében csak két, barátaitól kölcsönzött lakásban rendezhette meg műterem-kiállítását, s egyetlen mű kivételével vásárlója sem akadt. Programjával azonban - bár elképzelései csak részben teljesülhettek - mégsem vallott kudarcot: a XX. századi magyar képzőművészet bartóki komplexitású műsorozatát hozta létre. Később saját belső tájai felé fordult, érzékeltetve a háború felé sodródó Európa drámáját is. Utolsó éveiben néhány fiatal művész felismerte jelentőségét, de hiába készült el apokaliptikus erejű utolsó szénrajzsorozata, törékeny szervezete nem tudott megküzdeni a kórral.