Van Gogh levelei [antikvár]

Részlet a könyvből: Harminchétéves korában lőtte agyon magát. Ezt megelőzőleg másfél esztendőt töltött kórházban, tébolydában. Közben voltak világos időszakai, mikor hasadt tudatának értelmesebb felével látta a világot. Az értelmesebbikkel? Legalábbis azzal, amelyik nagyjából ugyanúgy működött, mint a többi sok milliió élő emberi agyvelő. Mert az ép észnek ez az egyedüli mértéke. 1888 végén történt: Arlesben, a kies délfrancia városkában élesre fent beretvával támadt barátjára, művésztársára: Paul Gauguin-re, kinek vállveregető, fennhéjázó, nyers modora már végsőkig ingerelte. De Gauguinnek szigorú tekintetétől megriadt, hazarohant, tükör előtt levágta fülét, szép tisztára mosta, borítékba tette, leragasztotta és elküldte a bordélyházba, egy ottani lánynak. A nagy vérveszteségtől elájult. Kórházba, majd elmegyógyintézetbe vitték. A lángelme és őrültség határmesgyéjéről szólni - közhely. "Őrült az, ki mindenét elveszítette, csak az eszét nem" - mondta Chesterton és a tréfás paradoxon mögött mély igazság rejtőzik. Mégis, miért lett a téboly annyi művész osztályrésze ? A művész munkája nem végezhető a tízparancsolat értelmében. A művésznek hiába írjuk elő, hogy hat napon át dolgozzék, ám a hetediken pihenjen meg...