Van Gogh patográfiája [antikvár]

A 37 éves festő - miután 1890 nyarán önkezével oltotta ki életét - három megválaszolatlan kérdéscsoportot hagyott az utókorra. Az első kérdéscsoportot így fogalmazhatjuk meg: miképpen volt lehetséges, hogy Van Gogh közel 900 festménye és grafikai kompozíciója, továbbá számos rajza közül egyetlen egy sem váltotta ki ama műértő kortársak elismerését, kik halála után az impresszionizmus vezéralakjainak sorába emelték? Az időtényező, mellyel a művészettörténészek többsége érvel, nyilván fontos szerepet játszott ebben. Bizonyosan el kellett telnie egy időnek ahhoz, hogy mint alkotóművészt megismerjék, és műveit elfogadják. Mégis meggondolandó, hogy 1886 és 1888 közt - párizsi tartózkodása alatt - többször is megfordult a "Függetlenek Szalonjá"-ban, ahol Seurat, Signac, Bernard, Pissarro és mások társaságával került kapcsolatba. Bőven adódott tehát alkalma arra, hogy alkotásait bemutassa. Miért nem szerepelt egyetlen képe sem az impresszionisták hetedik (1882) és nyolcadik (1886) kiállításán? Lehetséges, hogy az okot passzív és tartózkodó személyiségében kell keresnünk, de az is lehet, hogy a konkurencia bizonyult túl erősnek. Az sem kizárt, hogy mivel legzseniálisabb képeinek többségét a halálát megelőző utolsó éveiben festette, ezeket már csak kevesen ismerhették. A helyzet szomorúságát növelte az a körülmény is, hogy George Aurier-nek, a "Mercure de France" főszerkesztőjének a festőt piedesztálra emelő tekintélyes és sorsfordító kritikája csak a Van Gogh halálát megelőző hónapokban jelent meg.