Nagy Sándor emlékkönyv 1877-1927 [antikvár]

Gerinc sarkai kopottasak.
A fáradt vándor megáll és lerázza ruhájáról a port, aztán visszanéz: jókora utat tett meg. A nap már magasan jár, pedig mikor elindult, alig hogy kidugta fejét a bodros felhőpárnák közül... A lapályról indult el a vándor, a lapályról, ahonnan a távoli hegy napfényben és felhőben fürdő csúcsa csak egyetlen kis pont volt. A csúcsra indult a vándor, a hegycsúcsra, mert szeretett volna ő is együtt fürödni a hegycsúccsal a felhőkben, meg a napfényben, a szépségben, meg a magasságban... Hosszú, nehéz és meredek út vezetett az Eszme felhőpalotájához. De a vándor mégis elindult. Taposta a sarat, áthajolt a ködön és egymásután hagyta el az ismert és ismeretlen tájakat... Az útszéli csalánok csalánok, meg a tüskék megsebezték a fáradt lábakat. A vér is kiserkedt... A vándor letörölte a vért, sóhajtott is halkan, fájdalmasan. De tovább ment... A csillogó ezüst ormok már csak csilingeltek a megszépítő távolból. A vándor fölfelé nézett... Stáció...