Nagyapám [antikvár]

Kötéstábla / borítója kopott
"Apám fogta a kezem. Szó nélkül lépkedett a kapu felé, ami nagyapám házát védte. Bátyám, Pablito, néhány lépéssel mögöttünk jött, kezeit a háta mögött tartota. Hatéves voltam, Pablito nem egészen nyolc. Apám megnyomta a csengőt. Féltem, mint mindig. Megjelent a La Californie inasa. - Paul úr, várják Önt ebben a késői órában? - Igen - hebegte apám. Elengedte a kezem, hogy ne érezzem, mennyire izzad a tenyere. - Rendben - mondta az inas -, megkérdezem, hogy az úr fogadja-e önöket. Ezzel becsukódott a kapu. Esett az eső, de itt kellett várnunk a mester kegyére. Akárcsak múlt szombaton. Meg az azt megelőző csütörtökön. Ismét fordult a kulcs a zárban, a kapuban megjelent az olasz aggastyán ráncos arca. Lehajtott fejjel, szomorúan mondta, mint a betanult leckét: - A mester ma nem fogad. Jacqueline asszony megkért, hogy szóljak Önöknek, hogy az úr dolgozik..." A Nagyapám című köny, Picassót, a 20. század legnagyobb zsenijét mutatja be úgy, ahogy unokája, Marina látta. 1973-ban, a festő halálakor, Marina huszonkét éves volt. Harmincévi hallgatás után írta meg könyvét. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy szavakba öntse mindazt a szenvedést és sérülést, amelyekről szemérmesen, ugyanakkor túláradó érzelemmel vall. Marina Picasso bensőséges és megdöbbentő hangon ír fájdalmairól, majd szabadságának megleléséről: saját és a világ távoli tájainak gyermekeiről, akik teljessé tették életét.