Puskás [antikvár]

Nem egyszerű nekem a Puskás Ferencről szóló könyvhöz bevezetőt írni. Persze, ha hirtelen eltűnne az idő, s mi ennek jóvoltából kifuthatnánk a játéktérre, mint amikor még fiatalok voltunk, amikor örömet leltünk abban, hogy híres játékosok vagyunk - álszerénység nélkül, mert az nem fér ide -, s rajtunk volt a Real Madrid trikója... újra éledne minden! De, sajnos, már nem minden ugyanaz. Emlékezni nem ugyanaz a pillanat, amit átéltünk, akkor sem, ha jó mélyen bemegyünk az emlékezet szakadékába. Sok mindent fel tudunk eleveníteni, de mindent átélni úgy, ahogy volt, többé már nem sikerül. Mert akkor nem volt vágyakozás, most pedig van. Olyan halvány a különbség időben, amikor hátrahagytuk a fiatalságunkat, s mégsem tudjuk, ez mikor történt. De a tény, hogy néhány szavas prológot kell írnom ebbe a könyvbe, kötelez arra, hogy sok mindent visszaidézzek az emlékezetembe. Puskás szellemét, amilyen volt, azt a Puskást, aki ma is az eszemben van és azt a Puskást, akit valamilyen módon idealizáltunk, nemcsak az óriási tehetségéért, mint játékost, hanem az évek során megszilárdult barátságunkkal fémjelezve. Ő a nagy közönségnek felbukkan, mint egy fénysugár, vagy inkább, mint egy örökmécses. De bennem az a Puskás is megvan, aki bízik bennem, s akiben és bízom, aki mint ember is ugyanolyan magasra tört, mint játékos! Pancho, ahogyan mi spanyolul elkereszteltük, nagy egyéniség volt és az is maradt. Az egész ember csupa nemeslelkűség. Nem befolyásolta őt a környezete, mindig bőkezű volt azzal, aki tőle valamit kért. S mindenek fölött jó bajtárs. És csak ezután jött a futballfesztivál, amikor a közönség a lelátókról élvezte az ő lelkületét és pompás játékát, külön és én mellettem, mindig, amikor csak a labda közelébe került.