Apám regénye [antikvár]

I. ESZMÉLÉSEM KORA Deli Bandi Skoda Feliciájától (a tokiói aranyon át) a 18 orosz egyesig 1. „Piros-fehéret, sej, haj, Honvéd címert rája " Jó negyven évvel később anyám már úgy mesélte el a történetet, hogy döbbenten állt az egyszerű emberek döbbenete előtt. Nem értette, hogy azok miért csodálkoznak, amikor olyan logikus és olyan kristálytiszta minden - Ha a Fradiból akkor nem csinálnak Honvédot meg Dózsát, és ha apád nem jön azzal a hülye nagy Fradi-szívével, akkor a magyar futball ma nem itt tart, arról nem beszélve, hogy mi többszörös milliomosok vagyunk - mondta a sokat látottak és hallottak utánozhatatlan hanghordozásával, én meg részint éppen neki köszönhető jól-neveltségem, részint több mint negyvenöt évem minden rutinjának okán hagyom őt csupa csipke, csupa tüll álomvilágában, amely az idősebb úriasszonyok átrendezhetetlen kirakata. Pillangómintájú na-pozós kisgyermek korig kell visszakutakodnom emlékezetem elképesztő rendetlenségű lomtárában ahhoz, hogy a mondatok értelmet nyerjenek, hogy a később esténként, elalvás előtti meseként tálalt história megtalálja a maga útját az értelem és az érthetőség labirintusában. A főszereplőben felismerni vélek egy, az én történetem startjának pillanatában (1950-ben) harmincéves, alacsony, hullámos szőke hajú tanárembert, aki délelőttönként a Rottenbiller utcai iskolában magyarra és történelemre igyekszik okítani a kerület kissé zabolázat-lan ifjúságát. Osztályában összehasonlíthatatlanul több a Csónakos és a nagy Pásztor, mint a Boka vagy Csele, így aztán az ikes igék helyes ragozása, esetleg az Árpád-házi királyok históriája helyébe gyakran lép a futballtörténelem, lévén a Tanár Úr a Ferencváros és a magyar válogatott balhalfja is egyben, s mint ilyen, a kor héroszainak személyes jóbarátja. Van mit mesélnie két csengetés között, hiszen a Apám regénye