Gróf Sándor Móric az ördöglovas [antikvár]

Részlet a könyvből: EGY IFJÚ LOVAS vágtatott a város majorjának árnyas fái alól a Generális-kaszáló felé, Szent-Iván hava déli napsugarában. A hatalmas gyepet, mely a Várbástya alatt zöldült, csupán az éltesebb krisztinavárosi polgárok hívták Generális-kaszálónak, a fiatalabbja Vérmezőnek nevezte. A lovas az ördögárok hídjának tartott, mintha a kőbedermedten őrködő Nepomuki Szent Jánossal volna találkozója. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, hirtelen elfordította a lovat, szárba vette, szeliden megsarkantyúzta és a karcsú paripa engedelmesen átsuhant a légben az ördögárok felett. Arasznyi kis víz folydogált az árok mélyén, olyan szeliden és szerényen, mintha minden pillanatban elapadna a tikkadt nyárban. De a budaiak tudják, hogy elég egy hirtelen zivatar valahol a hidegkúti határban s már felduzzad, a hegyekből lerohanó vizek megdagasztják és ördögi kegyetlenséggel áraszt el mindent maga körül a kies Szép Ilonától a gyógyerejű Rácfürdőig, ahol a Dunába szakad. A Generális-kaszáló túlsó feléről kanyargósan kapaszkodott fel az út a Bécsi-kapuig. A lovas mégis nyílegyenesen rúgtatott előre. Az ő számára nincs út, o maga választja ki az utat, amelyen lovagol. Az iramból a meredeken sem engedett. Pillanatok alatt fenn termett a Várhegyen. A kapuőr tisztelgett előtte. A lovas megtorpant az ódon boltív alatt, ahol »az híres-nevezetes« Toldi Miklós öklelőfája, horpadt pajzsa és néhány vasgolyó lengett alá csüggedten, rozsdamarta láncokon. A lovas délcegen ült a nyeregben.